Úgy tűnik, az ősz szokatlanul csendesre sikerül majd, nem sok koncert van a naptárban. Egyetlen biztos pontként ajánlhatom a Sebő-klubot, ahol szombaton indul a szezon, sok táncház, kevés ború, velkámdrinket mindenki vásároljon a büfében.
Sebő-klub, koncert és táncház, 2010. szeptember 4., este hét óra.
Érdekes év volt, tulajdonképpen akkor indult el a zenekar megint. Május-júniusban fejeztük be a Rejtelmek lemez felvételeit, októberben jelent meg. A rejtelmek.hu domaint szeptember 25-én regisztráltattam, a weboldalt is akkor faragtuk. Tulajdonképpen a dizájn nem is változott sokat az akkorihoz képest.
És a lényeg, azok a fényképek, amelyeket a Rejtelmek lemezhez és az akkori weboldalhoz használtunk, Kapolcson, a Malomszigeten készültek, 2001 nyarán.
Kíváncsi vagyok, a ma esti közönségből hányan voltak ott kilenc éve. Azt hiszem, meg is kérdezem tőlük. :)
...ahol szintén tombol a nyár, 32 fokban játszottunk péntek este. Hazafelé az Alacsony-Tátrában enyhült egy kicsit az idő, Donovalyban már csak 28 fokot mutatott a hőmérő, heh.
Remek koncertet csináltunk a Brathankival, a közönség imádnivaló volt, táncoltak, csápoltak, énekeltek.
Találkoztunk azzal az emberrel is, aki a magyar lemezeket megmutatta anno a lengyel zenészeknek. Hozta dedikáltatni a bakelitek tokjait. Majd elkérte Feri gitárját és eljátszotta és elénekelte a Rejtelmeket. Magyarul. Egy lengyel. Hihetetlen.
És külön köszönet Pászt Patríciának, kiváló tolmácsolásával megint megmentett minket.
És akkor néhány kép:
A kastély udvara mindjárt kész a koncertre, fotó: Perger László
Színpadon a Brathanki, fotó: Perger László
Buli van, fotó: Perger László
Stefan, fotó: Perger László
Adam, fotó: Perger László
Agnieszka, fotó: Perger László
Adam és Grzegorz, fotó: Perger László
Grzegorz, fotó: Perger László
Stefan, fotó: Perger László
Janusz, fotó: Perger László
Janusz észrevett, fotó: Perger László
Agnieszka és Adam, fotó: Perger László
Wiktor, fotó: Perger László
Piotr, fotó: Perger László
Ferenz Szebő (Węgry) és Sebő Ferenc, fotó: Perger László
A hétvégén Lengyelországban, Krakkó mellett játszunk az 5. Európai Ballada Fesztiválon. Hát ez így elég bután hangzik, hogy balladafesztivál. Szóval van egy ember, Paweł Orkisz (az sz s-nek ejtendő), gitáros-énekes, aki balladákat játszik, már vagy negyven éve. Melléküzemágban koncerteket, fesztiválokat is szervez, ahol ő maga is fellép. Ez nem ismeretlen itthon sem, Magyarországon is van egy halom zenekar, aki fesztivált rendez, aztán fellép rajta, nincs is ezzel semmi gond.
Amiért nekünk ez különösen érdekes, hogy Paweł ismét összehozott minket a Brathankival. A teljes sztorit már többször elmeséltem, a lényeg, hogy ők egy nagyon sikeres lengyel zenekar, akik rengeteg Sebő-dalt dolgoztak fel és vittek sikerre a kétezres évek elején. Most újra meghallgattam a lemezeiket, és még mindig nagyon tetszenek. Személyes kedvencem a Macska induló, azaz a Siebie dam po ¶lubie (Az esküvő után odaadom magamat), jó kis rockzene.
Szóval közös koncertünk lesz, mindenki nagyon izgul, remélem jó buli lesz. Aki Krakkó felé jár, ne hagyja ki :)
A kedvenc képe, többször is megköszönte nekem. 2008. októberben készült, már a Bem-rakparton.
Táncház a Bem-rakparton, 2009. szeptember.
Az áprilisi klub után megkértem, hogy fotózzon le minket, előtte gondosan beállítottam mindent, aztán mégis az ő képe lett a jobb. Ez volt az egyik próbafotóm.
Az utolsó képem róla, a májusi vizsgakoncert utáni táncházban.
Az alábbi cikk két dolog miatt érdekes számunkra: egyrészt sikerült úgy írni a táncházmozgalomról, hogy a Sebő szó nincs benne, másrészt a felhasznált fénykép pont a Sebő-klubban készült, 2008. májusában. A képen felismerhető Richter tanár úr, Csatai "Csidu" László és Ökrös Csaba. A képhez tartozó eredeti cikk pedig ez: nálunk és a nol.hu oldalán.
***
Népszabadság, 2010. július 2., szerző: Bárkay Tamás
Bár a néptánc kötelező tantárgy, válságban van a magyar táncházmozgalom
Szomorú sorsra juthat a világszerte elismert, UNESCO-védjegy-várományos magyar táncházmozgalom, ha a hivatalos kultúr- és oktatáspolitika és média nem ismeri fel és el: a táncházak a nemzeti kultúra részei, amelyeket ápolni kell, nem eltakarni.
A világ szellemi kulturális örökségének része. Kép: Szabó Bernadett
A magyar táncházmozgalom 1972-73-ban indult, alulról, és rég nem látott pezsgést, frissességet vitt a korabeli közművelődési dagonyába. A start, majd a sikeres folytatás nem kisrészt Martin György táncfolkloristának köszönhető, aki a népdalmentő Bartók és Kodály módján, csak persze más technikával gyűjtötte, és igyekezett hozzáférhetővé tenni a néptánckincset. Ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a kiveszőfélben lévő népi hagyományok hétköznapi adaptálásához, életben tartásához meglegyen a tudományos háttér.
A mozgalom óriási utat tett meg. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban ma már nem telhet el úgy nap, hogy ne volna legalább egy táncházi összevejövetel, és bár – részben a politikai és gazdasági változások miatt -a mostani lendület azért nem akkora, mint a 70-80-as évekbeli volt, még mindig legalább százezer ember életének a része. És már nem is csak a művházakban, mint azelőtt: a néptánc bevonult más kultúrterekbe, amilyen (Budapesten) elsősorban a Gödör Klub, a Dürer kert, a Pilinszky Café, és persze a kifejezetten profilbarát Fonó.
A táncházaknak köszönhető nem mellesleg az is, hogy a népzenét és a néptáncot ma már egyetemi szinten oktatják. Végül pedig, de nem utolsósorban: a magyar táncházi pedagógia módszertana szeptemberben – a várakozások szerint – UNESCO-védjegyet kap, mint olyan metodika, amely minden ízében alkalmas a világ szellemi és kulturális örökségének terjesztésére, amely gyakorlatilag a világ összes pontján működhet, ahol szeretnek táncolni és zenélni.
A mozgalom köszöni, jól van, vagy mondjuk úgy: megvan – összegezte a helyzetet Sándor Ildikó, a Hagyományok Házában működő Népművészeti Módszertani Műhely folklór osztályának vezetője. De úgy látja, egyre több az aggasztó jel. Mindenekelőtt az, hogy a hivatalos kultúrpolitikában perifériára szorult – ennek egyik legékesebb bizonyítéka, hogy a márciusi, XXIX. Országos Táncháztalálkozó szervezői, most először nem tudták elérni, hogy kiemelt állami rendezvényként kezeljék a tizenötezer szereplős programot, vagyis ne kelljen bérleti díjat fizetniük a Papp László Arénáért. Majdnem 27 millió forintba került a ház, a pénzt a szervezők és a fellépők állták.
De általában is egyre kevesebb jut, a legutóbbi állami pályázaton (Tengertánc 2009) a népművészet valamenynyi ágának összesen se jutott több 144 milliónál. A támogatások egyenként szégyellnivalóan szánalmasak voltak, akadtak olyan nagy hagyományú, kiváló táncházak, amelyek alig 2-300 ezer forintot nyertek, az éves működéshez szükséges összeg tizedét -, pedig, ahogy a kultúra más területein, itt sem lehet tisztességesen megélni központi, önkormányzati támogatások nélkül. Különös tekintettel arra, hogy a közönség egyáltalán nem jómódú, tehát nem lehet anélkül pluszköltségeket ráverni, hogy el ne riasszák. Ráadásul ezen a kultúrfront vonalon még a mecenatúra sem igen működik. Az eredmény: a táncházban hivatásszerűen közreműködők hihetetlenül szerény javadalmazásért ropják-húzzák hajnalig – a zenészek például alkalmanként 3-4000 forinttal is kénytelenek beérni. Vagy megszoknak, vagy megszöknek.
Pedig az értékőrzésen túl azt sem ártana felismerni a pénzekről döntőknek, hogy sok kistelepülésen gyakorlatilag nincs más tisztességes kulturális/ közösségi opció, mint a helyi népdalkör, néptánckör, citerakör, stb. Ha ezek nem élik túl, akkor tényleg csak a kocsma marad, a nyerőgépekkel – figyelmeztetett az osztályvezető.
Sándor Ildikó az oktatás felelősségét is fi rtatja. A Nemzeti Alaptantervbe ugyan 1998-ben beillesztették a hon- és népismeretet, valamint a néptáncot, alig néhány év múlva azonban az iskolák (tisztelet a kivételnek), már azon kezdtek mesterkedni, hogyan tudnák kihagyni az oktatásból e tárgyakat: többnyire matematika- vagy nyelvtanórákat illesztenek be a helyükre. Ezt a közönyt vagy elfordulást látni a médiában is, közszolgálatiban, kereskedelmiben egyaránt. Annak ellenére, hogy az egyik kereskedelmi adó tehetségkutató versenyén négy népi produkció is döntős lett, ami azt jelzi, hogy a magyar publikum még mindig kíváncsi a népművészetre. Az ünnepek azonban hamar elmúlnak: azok a fiatalok, akik otthon nem kapnak inspirációt, mintát, egyre nehezebben kerülnek kapcsolatba a népi kultúrával – így félő, hogy egyszer csak a táncházakból is elfogy az utánpótlás.
A táncházaknak is megvan a maguk változó divatja. Mostanában a viszonylag könnyen elsajátítható moldvai táncok, a nemrég "felfedezett", tehát a sok erdélyihez képet újdonságként ható gömöri táncok a legkurrensebbek, a középhaladóknál pedig az erdélyi cigány táncok, főként az őrkőiek a favoritok, amelyekhez a lassan nemzetközi hírűvé vált szászcsávási banda húzza a talpalávalót. Egy táncházi oktató évente öt-hatféle táncot elsajátíttatni különböző korú, képességű növendékeivel.
