Az alábbi képet Egyházasrádócon készítettem, reggel 9 óra után pár perccel (telefonnal). Tessék megnézni a falut a térképen, Szombathelytől délre van.
Fotó: Perger László
Nagyon kis vagány társaság volt, a környező öt falu iskolásai. A héten Vas megyében játszunk, bérletes előadások a Nemzeti Filharmónia szervezésében. 13 koncert, két-háromezer gyerek, ha csak 10 tanul meg közülük énekelni és zenélni, már megérte.
Kezdjük a jó hírrel, szombaton összművészeti Sebő-klub a Bem rakparton a Budavári Művelődési Házban, este hétkor, Halmos Bélával, Csatai "Csidu" Lászlóval, film, színház, muzsika és főleg tánc. Még jobb hír, hogy ez a budai klub töretlenül folytatódik.
És akkor a rossz hír, Angyalföldön megtört a lendület. Ahogy korábban említettem, megszorítások vannak, a ballaszt repül. És mi túlsúlyosak vagyunk.
Az elmúlt másfél évben a József Attila Művelődési Központ derekasan megtett mindent, közönséget szervezett, dekorációkkal, falatokkal, figyelmességgel valódi klubestekké tette a fellépéseinket, írjuk le ezért nyugodtan Kapuvári Beatrix nevét, és innen is köszönet a mamájának a süteményekért. De csodát tenni ők sem tudnak, az idén a pénz másra kell az országban, kultúrára nem jut annyi.
Február 17-én mindenesetre tartunk még egy klubot, "best of" jelleggel, lehet rendelni is majd, sírunk-vigadunk.
Ami azért biztató ebben a helyzetben, hogy az intézmény vadiúj igazgatója pár napja felvázolt egy visszatérő pályát, miszerint ahogy rendeződnek viszonyok, újraindítja a fontosabb programokat, többek közt a Sebő-klubot. Ezért azt kérte, hogy nevezzük nagyvonalúan "szünetnek" a következő hónapokat. Én pedig megígértem, hogy nem költözünk el a városból, várjuk azt a telefont.
Nem színházban nőttem fel, mégis a családomat tartom felelősnek, hogy végül itt kötöttem ki. Rengeteg izgalmas vitám volt már tizenévesen a testvéreimmel színházról, filmről. Iparművész akartam lenni, aztán színésznő, majd felvételiztem a Műszaki Egyetemre építészmérnöknek – mindenki döbbenetére. Kihívás volt, de valami nagyon hiányzott: a színház. Harmadéves koromban átjelentkeztem a képzőművészetire, díszlettervezőnek.
Mikor végeztél?
Tavaly diplomáztam Frank Wedekind Lulujával. Ebből készült egy performansz a Trafóban, Hód Adrienn rendezésében. Az első önálló díszletem egy kis társulattal, a Ködszurkálók Színházzal valósult meg (Lanford Wilson: Kéretik elégetni). Később megkeresett Göttinger Pál, akivel a Bárka Színházban dolgozhattam együtt.
A Tengeren, a Líra és Epika és a Dogville díszleteit is te készítetted ott, csupa sikeres darab. Nem zavaró, hogy a díszlet háttérbe szorul az értékeléseknél?
A jó díszlet nem önmagáért jó, hanem az előadás részeként. A legjobb, ha észre sem veszik. Számomra a színész jelenléte, energiája fontos benne. Olyan teret próbálok megálmodni, amiben ez az energia a lehető legteljesebben ki tud bontakozni. A legnagyobb dicséret, amit kaphatok, az a színésztől jön.
Hogyan zajlik a munka közös része?
Rengeteg múlik azon, hogy tudjuk-e inspirálni egymást a rendezővel a legelején. A rendezőnek nehezebb, hiszen ő ekkor még nem dolgozott a színészekkel, tehát abszurd helyzetben van velem. "El kell képzelnie", hogy mi lesz a próbafolyamat során. Ez a mi kőszínházi struktúránk átka.
Milyen művészeti stílus áll hozzád közel?
Többféle díszlettervezői hozzáállás létezik, vannak, akik kifejezetten képzőművészként érkeznek a szakmába. Én mindig is bajban voltam a "művész" jelzővel. Amit a színészetből, illetve az építészetből magamévá tettem, az nem erre tanított. Elsősorban alázatra és arra, hogy a legfontosabb a tökéletes részletekből összeálló egész. Lenyűgöznek a festői díszlettervek, de jobban izgat a néző-tér-színész viszony.
A színházon kívül milyen munkáid vannak?
Szeretek filmben dolgozni. Az egyetemi évek alatt alkalmam volt részt venni fiatal filmesek vizsgamunkáiban. A film frissítő dolog. A szakmai alázat itt teljesen egyértelműen kirajzolódik, mindenki egyért dolgozik, nem lehet önzőzni, mert az látszani fog. A kép nem hazudik.
A következő munkád?
Most kezdünk próbálni a Szputnyikban. A színdarab Edward Bond Szűk ösvény a messzi északra című műve; Upor László fordításában, Göttinger Pál rendezi. A másik munka pedig egy kisjátékfilm, az Ünnep, Császi Ádám rendezésében, ami nagy örömünkre bekerült a 41. Filmszemlére.
Sebő Ferenc műsora a MR3 Bartók Rádióban, 2010. január 30., 11 óra
Csokonai dallamai
Csokonai zenekedvelő ember volt, s mint ilyen, sokféle zenét ismert. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy versei formájául, hordozójául is gyakran választott az általa ismert zenei anyagok közül; akkor is, amikor ez már nem volt – ahogy ma mondanánk – "trendi".
Dallamkövető költészetének forrásait térképezi fel Sebő Ferenc, bőséges zenei illusztrációval. Hallhatunk "kortárs zenét", ami alatt azidőtájt a (bécs)i klasszika dallamait értették, verbunkosokat, valamint az alkalmi költészet néhány darabját, és népi dallamokat. A legizgalmasabb marad a végére, az antik időmértékes zene
felhasználásával kapcsolatos kérdések, melyekre elhitető erejű választ a balkáni népzene ismeretében tudott adni a táncház-generáció kiválósága.
Műsorunkban a Sebő-együttes és a Csörsz Rumen István vezetésével működő Musica Historica Együttes felvételei csendülnek fel.
Csapataink harcban állnak, de a válság is a helyén van.
Folyamatos gondolkodásban és tárgyalásban vagyunk, hogy mi is legyen, ugyanis pár napja ultimátumot kapott a XIII. kerületben a kultúra: a veszteséges rendezvényeket be kell zárni!
Messzemenőbb következtetéseket nem akarok levonni, mert biztos tévednék, de mindenesetre folyamatosan beszámolunk a helyzetről.
Sebő Ferenc műsora a Magyar Rádióban, 2010. január 6., 11 óra
Naplegenda
Az Állami Népi Együttes táncestjét idézi a műsor címe, s nem véletlenül. A közelmúltban megjelent CD-felvétel tanúsága szerint a lélegzetelállítóan monumentális, ugyanakkor mégis meghitt és bensőséges, varázslatos és hátborzongató zenei világ a látvány nélkül is képes teljes értékű élményt adni. Ebből ad ízelítőt Sebő Ferenc, akinek felkérésére 2000-ben megszületett a Kárpát-medencei tánc- és népzenekultúrákat ötvöző táncszínházi produkció zenéje. Kamatoztatta bennük mindazokat a tapasztalatait Nikola Parov, amelyeket az eredeti Riverdance formációhoz csatlakozott hangszeres szólistaként szerzett, mintegy öt éves közös turnéik során.
A produkció keletkezéstörténete a '90-es évek második felében gyökerezik, amikor "új szelek" kezdtek fújni az Állami Népi Együttes házatáján, amikoris a felnövekvő táncházas nemzedék a színpadi néptánc műfajában is keresni kezdte a művészi kifejezés lehetőségeit. Az együttes művészeti vezetőjeként akkortájt Sebő Ferenc olyan műsorpolitikát alakított ki, amelyben sokféle műfaj megjelenése vált lehetségessé, az autentikus néptánc bemutatásától kezdve a táncszínházig. Az ír Riverdance egyik műsorát látva született meg az ötlet.
A bolgár-magyar származású zeneszerző és gyakorló muzsikus Nikola Parov Szófiában született, kora gyermekkorát a Balkán népzenéjének bűvöletében töltötte. Hivatásos muzsikus nagyapjának köszönhetően Nikola hat éves korában kapcsolatba került népzenével. Ekkor mandolinozni tanult, Budapestre költözésüket követően, 10 évesen már zongorázni és gordonkázni tanult. Megszámlálhatatlan, hogy mennyi különböző tradicionális hangszeren tud játszani (néhány közülük: kaval, gadulka, buzuki, gaida). Alig 20 esztendősen alapította első együttesét, a Zsarátnokot, amely együttes a balkáni vidékek muzsikáinak sajátosságait bolgár, román, szerb, macedón, horvát, görög, albán és más népek zenéjének elemeivel ötvözte. A Riverdance ír zenekarának tagja a Naplegenda esetében zeneszerzőként hozott létre időtálló értéket.
Ebben a városban két Sebő Ferenc van, apa és fia. Ebből adódnak érdekes helyzetek:
Legközelebb Budaörsön lesz TÁP Színház és a Minden Rossz Varieté (Tehetségtelenség Kutató Verseny), ott a Rejtelmek pont nem lesz, de rengeteg további tehetségtelen produkció igen.
