Sebő Ferenc koncertjén, az Urániában a hallgatóság zöme kisiskolás volt, s nagyon valószínűnek tartom: ők itt hallottak először arról, hogy Balassi régi magyar dallamokra szabta költeményeit. Általános iskolában tanító ismerőseimtől úgy értesültem, hogy a gyerekek kirándulásokon többnyire csak reklámok dalait éneklik, de az Urániában úgy tűnt, van még remény. Sok gyerek ismerte azokat a régi nótákat, amelyeket nekünk is tanítottak, az említett Dunáról fúj a széltől egészen a Megismerni a kanásztig.

Sebő Ferenc olykor nem énekelte a dalokat, csak a régi énekmondókat idézve recitálta. Előadása kis kultúrtörténeti ismertető is volt: bevezetés a reneszánszba, míves zenével. A Janus Pannonius-vers mellé rövid életrajzot is kaptak a mindvégig lelkes, az előadásban szívvel-lélekkel résztvevő fiatalok. Igaz, ezek az életrajzok, a színes egyvelegek (az együttes műsorának libikókája a zenés, táncos est felől olykor a "kis reneszánsz anziksz" néven meghirdetett TIT előadás felé lendült át) nem egyszer kiegészítésre szorultak volna, míg a régiek életmódját bemutató Galeotto Marzio idézet hosszabb lett a kelleténél. Egy kicsit több Varró Dani-vers alighanem jobban elkélt volna ebbe a műsorba, hiszen a fiatal költő egyetlen elhangzó költeményének, a számítógépező városi gyermek viszontagságait bemutató disztichonnak hatalmas sikere volt. És valóban, úgy hiszem, segítetett megérteni a gyerekeknek, hogyan áll verslábain a vers.

A Megismerni a kanászt dallamára énekelt Balassi-vers után Csokonai Vitéz Mihály anakreóni dala jött, a boldogságról. E vers előtt értettem meg, miért érzem olyan bizarrnak a szövegek és a dalok libikókáját, miért érzem úgy, hogy az előadót nem igazán érdekli, hogyan reagálnak hallgatói. Sebő Ferenc ugyanis kissé fáradtnak és felkészületlennek tűnt. Hosszan lapozgatott, nem találva a verset, s mintha a fejét is vakargatta volna: no, gyerekek, melyik vers is legyen?

A bőség zavara, mondhatnánk, a számos ezerszer eldalolt régi költemény közül nehéz lehet választani. De éppen e bizonytalanságok szülték azt a rossz érzést, hogy a koncertet – hiszen ki tudja hányszor hangzott el – kezdi lassan megemészteni, betemetni a rutin, az inspiráció hiánya. Hiányoltam a frissességet az előadásból, s az előadók közül éppen Sebő Ferenc volt az, aki mintha nem lett volna folyamatosan jelen, aki nem figyelt a gyerekek hangulatára, nem igazodott ahhoz, mit várnak el. Barvich Ivánt, aki mindféle fúvós hangszeren játszott, és a pengetős hangszereken közreműködő Perger Lászlót (nem mellesleg, nem lettek bemutatva a közönségnek) dicséret illeti nemcsak pontos játékukért, de kitartásukért is. Meglepő volt az is, hogy az előadás utolsó darabjaként előadott, remek, félig prózában elmondott, félig eldalolt Lázár Ervin-jelenet, az erdei dalnokverseny után milyen gyorsan levonultak a zenészek a színpadról. Mintha nem élvezték volna a gyerekek visongását, kurjantásait, tetszésnyilvánítását. A gyors levonulás udvariatlannak tetszhetett volna, ha nem hallom ki Sebő Ferenc hangjából: ez már nagyon sokadik előadás volt. Fontosságát, jelentőségét (annak, hogy a gyerekek hallanak énekelt Balassi-verseket), mégis kár lenne vitatni.