Az alábbi cikk két dolog miatt érdekes számunkra: egyrészt sikerült úgy írni a táncházmozgalomról, hogy a Sebő szó nincs benne, másrészt a felhasznált fénykép pont a Sebő-klubban készült, 2008. májusában. A képen felismerhető Richter tanár úr, Csatai "Csidu" László és Ökrös Csaba. A képhez tartozó eredeti cikk pedig ez: nálunk és a nol.hu oldalán.
***
Népszabadság, 2010. július 2., szerző: Bárkay Tamás
Bár a néptánc kötelező tantárgy, válságban van a magyar táncházmozgalom
Szomorú sorsra juthat a világszerte elismert, UNESCO-védjegy-várományos magyar táncházmozgalom, ha a hivatalos kultúr- és oktatáspolitika és média nem ismeri fel és el: a táncházak a nemzeti kultúra részei, amelyeket ápolni kell, nem eltakarni.
A világ szellemi kulturális örökségének része. Kép: Szabó Bernadett
A magyar táncházmozgalom 1972-73-ban indult, alulról, és rég nem látott pezsgést, frissességet vitt a korabeli közművelődési dagonyába. A start, majd a sikeres folytatás nem kisrészt Martin György táncfolkloristának köszönhető, aki a népdalmentő Bartók és Kodály módján, csak persze más technikával gyűjtötte, és igyekezett hozzáférhetővé tenni a néptánckincset. Ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy a kiveszőfélben lévő népi hagyományok hétköznapi adaptálásához, életben tartásához meglegyen a tudományos háttér.
A mozgalom óriási utat tett meg. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban ma már nem telhet el úgy nap, hogy ne volna legalább egy táncházi összevejövetel, és bár – részben a politikai és gazdasági változások miatt -a mostani lendület azért nem akkora, mint a 70-80-as évekbeli volt, még mindig legalább százezer ember életének a része. És már nem is csak a művházakban, mint azelőtt: a néptánc bevonult más kultúrterekbe, amilyen (Budapesten) elsősorban a Gödör Klub, a Dürer kert, a Pilinszky Café, és persze a kifejezetten profilbarát Fonó.
A táncházaknak köszönhető nem mellesleg az is, hogy a népzenét és a néptáncot ma már egyetemi szinten oktatják. Végül pedig, de nem utolsósorban: a magyar táncházi pedagógia módszertana szeptemberben – a várakozások szerint – UNESCO-védjegyet kap, mint olyan metodika, amely minden ízében alkalmas a világ szellemi és kulturális örökségének terjesztésére, amely gyakorlatilag a világ összes pontján működhet, ahol szeretnek táncolni és zenélni.
A mozgalom köszöni, jól van, vagy mondjuk úgy: megvan – összegezte a helyzetet Sándor Ildikó, a Hagyományok Házában működő Népművészeti Módszertani Műhely folklór osztályának vezetője. De úgy látja, egyre több az aggasztó jel. Mindenekelőtt az, hogy a hivatalos kultúrpolitikában perifériára szorult – ennek egyik legékesebb bizonyítéka, hogy a márciusi, XXIX. Országos Táncháztalálkozó szervezői, most először nem tudták elérni, hogy kiemelt állami rendezvényként kezeljék a tizenötezer szereplős programot, vagyis ne kelljen bérleti díjat fizetniük a Papp László Arénáért. Majdnem 27 millió forintba került a ház, a pénzt a szervezők és a fellépők állták.
De általában is egyre kevesebb jut, a legutóbbi állami pályázaton (Tengertánc 2009) a népművészet valamenynyi ágának összesen se jutott több 144 milliónál. A támogatások egyenként szégyellnivalóan szánalmasak voltak, akadtak olyan nagy hagyományú, kiváló táncházak, amelyek alig 2-300 ezer forintot nyertek, az éves működéshez szükséges összeg tizedét -, pedig, ahogy a kultúra más területein, itt sem lehet tisztességesen megélni központi, önkormányzati támogatások nélkül. Különös tekintettel arra, hogy a közönség egyáltalán nem jómódú, tehát nem lehet anélkül pluszköltségeket ráverni, hogy el ne riasszák. Ráadásul ezen a kultúrfront vonalon még a mecenatúra sem igen működik. Az eredmény: a táncházban hivatásszerűen közreműködők hihetetlenül szerény javadalmazásért ropják-húzzák hajnalig – a zenészek például alkalmanként 3-4000 forinttal is kénytelenek beérni. Vagy megszoknak, vagy megszöknek.
Pedig az értékőrzésen túl azt sem ártana felismerni a pénzekről döntőknek, hogy sok kistelepülésen gyakorlatilag nincs más tisztességes kulturális/ közösségi opció, mint a helyi népdalkör, néptánckör, citerakör, stb. Ha ezek nem élik túl, akkor tényleg csak a kocsma marad, a nyerőgépekkel – figyelmeztetett az osztályvezető.
Sándor Ildikó az oktatás felelősségét is fi rtatja. A Nemzeti Alaptantervbe ugyan 1998-ben beillesztették a hon- és népismeretet, valamint a néptáncot, alig néhány év múlva azonban az iskolák (tisztelet a kivételnek), már azon kezdtek mesterkedni, hogyan tudnák kihagyni az oktatásból e tárgyakat: többnyire matematika- vagy nyelvtanórákat illesztenek be a helyükre. Ezt a közönyt vagy elfordulást látni a médiában is, közszolgálatiban, kereskedelmiben egyaránt. Annak ellenére, hogy az egyik kereskedelmi adó tehetségkutató versenyén négy népi produkció is döntős lett, ami azt jelzi, hogy a magyar publikum még mindig kíváncsi a népművészetre. Az ünnepek azonban hamar elmúlnak: azok a fiatalok, akik otthon nem kapnak inspirációt, mintát, egyre nehezebben kerülnek kapcsolatba a népi kultúrával – így félő, hogy egyszer csak a táncházakból is elfogy az utánpótlás.
A táncházaknak is megvan a maguk változó divatja. Mostanában a viszonylag könnyen elsajátítható moldvai táncok, a nemrég "felfedezett", tehát a sok erdélyihez képet újdonságként ható gömöri táncok a legkurrensebbek, a középhaladóknál pedig az erdélyi cigány táncok, főként az őrkőiek a favoritok, amelyekhez a lassan nemzetközi hírűvé vált szászcsávási banda húzza a talpalávalót. Egy táncházi oktató évente öt-hatféle táncot elsajátíttatni különböző korú, képességű növendékeivel.
Június elsejétől meghallgathatóak az MR2-Petőfi Rádió Akusztik című műsorának stúdió-közönség koncertjei az interneten.
Ez számukra azért érdekes, mert van egy Folkfree nevű zenekar, egy rendes hangos zenekar, népzenei hangszerekkel (tekerő, kaval), akik Sebő Ferencet szokták felkérni, mint autentikus népzenészt, hogy színesítse a műsorukat.
Valami ilyesmit csinált Sebő a nyolcvanas években, amikor a világot adatközlő zenészekkel, táncosokkal járta (Karsai Zsigmond, Kovács Tivadar, Benke Rózsi néni stb.). Úgy tűnik, most fordult a kocka, akasztják a hóhért :)
Tavaly az A38-on volt egy közös Folkfree-Sebő Ferenc koncert, aztán most tavasszal a rádióban, és ahogy nézem a koncertnaptárat, a nyáron a Campus Fesztiválra is együtt mennek.
És akkor ajánlónak álljon itt két felvétel az említett rádiós koncertről:
A pünkösdi rózsa
Kis kece lányom
A rádió honlapján van egy remek interjú a zenekarral, abban elhangzanak részletek a koncertről, hardcore Sebő-fanoknak kihagyhatatlan!
A bal oldali képet a nemrég elhunyt Pólya Zoltán készítette :A nyolcvan éves Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerzőt, karnagyot és kiváló művészt ünnepi hangversennyel köszöntötték a Zeneakadémián 1979-ben Forrás: MTI/Pólya Zoltán
A jobb oldalit pedig én: Sebő Ferenc a Zeneakadémián, az első népzenei tanszék diplomakoncerjén, 2010. májusában.
Talán nem szentségtörés – tegnap bukkantam rá Pólya fotójára.
Sebő szokott mesélni egy történetet, ami kapcsolódik a képhez.
Mikor már Halmos Bélával el tudtunk játszani pár széki darabot, egy koncert után odajött hozzánk egy alacsony ember, kezet nyújtott, és azt mondta: Bárdos Lajos vagyok, fiatalemberek, hogy tudták ezt megtanulni, mi nem hittük el Lajtha Lászlónak, hogy ez lehetséges.
Lajtha 1954-ben jelentette meg a Széki gyűjtést, ami az egyik első nagy monográfia volt a témában. Akkoriban mindenki úgy gondolt a népzenére, hogy ez egy olyan hagyomány, amit eredeti, hangzó formájában kell megőrizni. Kis túlzással: feltesszük a polcra, levesszük néha, kutatgatjuk, de nincs vele több gond.
Erre jön két fiatal, megtetszik nekik, megtanulják és kész a táncház :)
Ma este egy teljesen szokatlan dolog fog történni velünk, vendégek leszünk a színpadon. Beharangozók: PORT.hu és MűPa.
Az úgy volt, hogy régesrégen volt a Zsarátnok meg volt a Barbaro, az ország ugyebár egy nagy zenekar, mindenki játszott már mindenkivel, szóval innen van a barátság Jorgosszal.
A Barbaronak volt egy száma, a Kórus, amit mi Sólyomének néven játszunk. Ez egy bolgár népdal, a magyar verset Nagy László írta Sebő Ferencnek. A szálat a Balkan Fanatik is folytatja, csináltak belőle egy zúzós feldolgozást. Innen már szinte természetesnek tűnik, hogy Lepe és Jorgosz meghívta Sebőt erre a koncertre.
A napokban voltak a próbák, nagyon jó csapat áll a produkció mögött, Ivánnal szerényen belesimulunk a népzenészek közé (agrárszektor, Salamon Bea találó megjegyzése).
A koncert közepén lesz egy blokkunk, eljátszunk egy-két József Attila, Varró Dani, Kovács András Ferenc verset.
Aztán izgatottan figyeljük majd, hogy az elektronikus zene hogyan áll össze a népzenével. A próbák alapján mondhatom, hogy remekül, marhajó zenét nyomnak Jorgoszék.
... ragyognak az arcok. S ha gyermekek is vannak a teremben, akik gátlások nélkül bekapcsolódnak a dalba, a költő, a zenész is ragyog, a hangulat pedig csúcsokra hágva, sokáig felejthetetlen marad. Mint várható volt, így történt ez a múlt hét csütörtökén Marosvásárhelyen is a Nemzeti Színház nagytermében a Sebő együttes és a Kossuth-díjas lírikus, Kovács András Ferenc Árdeli szép tánc című közös fellépésén. Azelőtt egy nappal Csíkszeredában, a legendás együttes és a népszerű költő első találkozásakor bebizonyosodott, életképes az elképzelés: Sebőék és KAF együttes bemutatkozása csakis jó dolgot eredményezhet. De miközben a Csíki Játékszín nagyterme zsúfolásig megtelt, Vásárhelyen mintegy hetvenen lehettek csupán az előadáson. ők viszont, különösen a verskedvelő kisiskolások, igen fogékony közönségként vésődhettek az előadók emlékezetébe. Sőt, ösztönző is lehetett számukra a lelkes fogadtatás. Noha biztosak lehetünk benne, hogy ha csak tíz néző lett volna a színházban, és nem ilyen mosolygósak, mint az izgő-mozgó, rokonszenves kis csapat, akkor is arra törekedtek volna, hogy maximális legyen a teljesítményük, hiszen ők hivatásuk, műfajuk igazán példás, önigényes elkötelezettjei.
Közbevethetjük, hogy ismételten érdemes lenne jobban összehangolni a marosvásárhelyi kulturális eseményeket, hogy egy időben ne legyen annyi átfedés. De az is meggondolkoztató, hogy egy ideje mintha veszített volna lelkesedéséből, érdeklődéséből a helybeli közönség, sokan túlzottan hamar vették természetesnek, hogy egyre-másra jelennek meg nálunk is a nagy nevek, még a nemzetközi hírű vendégekre sem kíváncsiak. Ez azonban egy másik írás külön témája lehet. Most csak sajnálni tudom, hogy annyian lemaradtak erről a potenciális szép élményről.
Énekelt vers... Valamikor ez volt a költészet közkedvelt megnyilatkozási formája. A Sebő együttes, és persze, még több hasonlóan kiváló, céltudatos kollégájuk újra fellendítette a műfajt. Részletekbe nem bocsátkozunk, eléggé ismert mindaz, amit ezen a téren tettek. Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy ha régóta felfedezték maguknak a magyar és az egyetemes líra zenével, ritmussal, játékossággal telített szerzőit, akiknek a verseit nagyszerűen megzenésíthetik, olyanokét, mint Balassi, Csokonai, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor például, akkor előbb-utóbb Kovács András Ferenchez is el kellett jutniuk. Annyi a zene, a dallamosság, a ritmikus töltet a költeményeiben, olyan változatos a formagazdagsága, és tematikus, műfaji sokszínűsége is annyira nyilvánvaló, hogy lírája szinte önként kínálja a megzenésítés lehetőségét. Éltek is ezzel már jó néhányan. Jack Cole dalait többen is ihletetten szerzett, valós muzsikával tolmácsolták az érdeklődőknek. Sebő Ferenc nem ezeket az amerikás sorokat választotta. ő elsősorban az erdélyi fogantatású KAF-versek felé fordult. A hangsúlyos magyar verselés és az antik időmértékes verselésből kialakult költészet remekei egyaránt zenére ihlették. Erről e rendhagyó koncerten mesélt is, bizonyítva, hogy nem csupán kitűnő énekes, hangszeres előadó és sokoldalú zeneszerző, hanem lendületes, szellemes műsorvezetőként is magával tudja ragadni a közönséget. Az esten sok mindent megtudhattunk a költészetről, verselésről, költői sajátosságokról. Leginkább természetesen a költőtől magától, aki saját lírájáról is számos érdekességet közölt őszintén, lendületesen, élvezetesen, versekkel is illusztrálva a mondottakat, de halhatatlan elődeiről is megannyi fontos sajátosságot elmondott. Szó és muzsika ötvözötten szerzett mágikus perceket a színházban, olykor már-már a megidézett jelenségek, helyzetek, személyek lehetséges képét is odaképzelhettük a hangszerekkel telt színpadra – gitár, tekerőlant, tambura, tárogató, furulya -, melyeket Sebő mellett két zenésztársa, Perger László és Barvich Iván is bravúrosan szólaltatott meg. Hátha visszajönnek még, és megismétlik az estet ugyanilyen felállításban! A koncert végén őket lerohanó gyerekek mindenképpen erre biztatták a kedves vendégeket, Kovács András Ferencet pedig rég a magukénak tekintik, és tudják, rá mindig számíthatnak, ha be akarnak lépni a költészet bűvös birodalmának tágra nyitott kapuján.
Szereda.Origo, 2010. VI. évfolyam 6. szám, június, szerző: Mihály Réka
a Sebő-együttes és Kovács András Ferenc közös előadásáról Sebő Ferencet kérdeztük
Csíkszereda visszatérő vendége a Sebő-együttes. Júniusi székelyföldi turnéjuk KaF-repertoárból áll. Miért épp Kovács andrás Ferenc verseket választottak? tekintve, hogy a költő- vel fognak színpadra lépni, miben lesz más előadásuk, mint az eddig ismert Sebő-együttes koncertek?
Nemrégiben készítettünk a Magyar rádióban egy színészekkel közös műsort KAF verseiből. A felkérést Zoltán Gábor szerkesztőtől kaptuk. A műsorhoz válogatott versek között nagyon sok énekelhető, tiszta formájút találtam, ezeket nagy örömmel tettem énekelhetővé, és az együttessel azóta is műsoron tartjuk, nagy sikerrel játsszuk koncertjeinken. Az külön öröm számunkra, hogy a költővel léphetünk egy színpadra, s így lehetővé válik a személyes megismerkedés is.
Lehet különbséget tenni az énekelt vers és a megzenésített vers között? Hogyan lesz a versből ének?
Ez látszólag ál-probléma, azt is mondhatnám, hogy megfogalmazás kérdése, de a "megzenésítés" fogalma Schubert számára már le van foglalva, azt hiszem. Én szívesebben használom az "énekelt vers" történetileg is létező műfaj-fogalmát, mert pontosabban fejezi ki a lényeget.
Az énekelt vers esetében a szöveg nem csupán egy ugródeszka egy önálló zenemű megszületéséhez, hanem az interpretáció fő célja. a szöveg eljuttatása a hallgatóhoz "emelt hangon", ének segítségével történik. Persze ezt is meg kell komponálni.
A lírai dialogocitás ősállapotára utalva, amidőn a szövegmondó-éneklő és a hallgató közös kincseként még alakult, formálódott, kézről kézre, szájról szájra járva még gazdagodott, dúsult vagy épp egyszerűsödött is a forma: a vers, mely a műfajelméletek szikár szavai szerint a legfontosabb irodalmi intenzitásnövelő szerkezet.
Törekszenek arra, hogy ezen szerepe a versnek érvényesüljön vagy megzenésítve a vers egy új alkotás?
A mai nyitott világban már nem olyan egyszerű a visszacsatolások követése. Mi elröpítjük a dalt, aztán "ki tudja hol áll meg..." Az persze nagy öröm, ha itt-ott találkozunk vele.
Különösen klasszikus költőink verseit zenésítették meg. Hogyan / milyen szempontok szerint válogat az irodalom nagyjai között? Melyek azok a versek, amelyek könnyen, könnyebben dolgozhatóak fel?
A tiszta formájúak. Igazából nem is a költőnek kell klaszszikusnak lenni, hanem a formának ahhoz, hogy használni tudjuk. az énekelhetőség nagyon szigorú kritériumok betartását jelenti, ezért csak elég szűk körből válogathatunk.
A verset a szövegtestbe zárt gondolatot, a szövegmondó és hallgató együttléte, találkozása szabadíthatja ki igazán. Arra az állapotra és korra, amelyben a versmondó számára fontos volt a hallgató reakciója: a befogadás vagy az elutasítás. Milyen tapasztalata van, könnyebben befogadható a vers
- ma a vers – ha énekelve van?
Verse válogatja. Nem lehet minden szembejövő verset
"megzenésíteni". Az irodalom annyi szép "szemnek szánt" formát fejlesztett ki az utóbbi évszázadok alatt, hogy azokat nem lenne üdvös megbabrálni. De mivel az énekvers formák is használatban vannak még sok esetben, ha "némán" is, ezeket énekkel messzebb lehet röpíteni. Ez a tapasztalat.
Csíki Hírlap, 2010. június 9., szerző: Szőcs Lóránt
Premiert jegyezhetünk Csíkszeredában, hiszen, habár a Sebő-együttes Árdeli szép táncok címen színpadon és a rádióstúdióban, már előadta Kovács András Ferenc megzenésített verseit, eddig az együttes tagjai személyesen még nem találkoztak a Kossuth-díjas költővel. Ennek ellenére ma 19 órától együtt láthatjuk őket a Csíki Játékszínben a világot jelentő deszkákon.
A 19 órától kezdődő koncertet, melyre a belépő 20 lej, Csíkszereda Önkormányzata szervezi és a Bookart Kiadó támogatja – tudtuk meg a tegnap délben Antal Attila alpolgármestertől. Az ötlet ugyanis a csíki elöljárótól származott. Rádiófelvételen hallva az együttes előadását gondolt arra, hogy össze kéne hozni a költőt és a zeneszerzőt.
Az együttes a tegnap már megérkezett, ugyanis délután ők nyitották meg Ardai Ildikó textilkiállítását. Különben Sebő Ferenc és Ardai Ildikó már régi ismerősök, hisz a hetvenes években ugyanaz a belső indíttatás fordította őket a népi kultúra felé. Legelső Erdélybe vezető útjuk is közös volt, mivel Ildikó férjével, Szomjas György autójával indultak a Mezőségre filmezni, gyűjteni. Sőt, mi több, Csíkszeredában Sebő Ferenc édesapja Sebő Ödön főhadnagy (a gyimesi határvadász honvédzászlóalj egykori parancsnokának) beosztottjánál, Vákár Lajosnál, a híres jégkorongozónál és edzőnél szálltak meg a hetvenes években.
A különbség csak annyi, hogy a képzőművészt a népi szőttesek érdekelték, Sebőéket pedig természetesen a népzene. "Egyedülálló volt, ahogyan Ildikó a hagyományos szőtteseket felhasználva modern, de ugyanakkor magyaros faliszőnyegeket alkotott. Mi ugyanezt próbáltuk meg a népzenével, de sikerült bebizonyítanunk, hogy ez a muzsika csak úgy a maga eredetiségében is képes megállni a helyét. Később a megfelelő táncokat is sikerült felélesztenünk hozzá" – emelte ki Sebő Ferenc.
Hozzátette, furcsa a magyar sors, mivel ő is két egyetemet végzett és már felnőtt ember volt, amikor először találkozott az autentikus népzenével. "Sokáig fogalmam sem volt erről a hatalmas örökségről, mely mellett nap mint nap elmegyünk. Szóval felnőtt koromban döbbentem rá, hogy mekkora hagyomány pusztulhat ki mellettünk." Szerencsére nem így történt, éppen Sebőék nyomán indult el a táncházmozgalom, melyet később az erdélyiek is magyarországi mintából átvettek, de melyből szintén önálló mozgalom alakult ki. Sebő Ferenc hangsúlyozta, arra büszke, hogy sikerült feléleszteni ezt a kultúrát. Előzőleg ugyanis sokan gyűjtöttek és rendszereztek, de nem próbálták felhasználni ezt az anyagot.
A kortárs költők is foglalkoznak a hagyományos költészet zárt formáival. Ezeknek a költeményeknek szabályszerű ritmikájához könnyen rendelhetőek megfelelő dallamok. A középkorban vagy a reneszánsz idején a költészet szorosan összefonódott a zenével. Ezt a hagyományt újították fel Sebőék is, az együttes ugyanis a magyar népzene nyelvezetét felhasználva a szabályos formákhoz hozzárendeli a megfelelő dallamokat. Az est érdekesnek ígérkezik, hisz a megzenésített versek játszása közti szünetekben mindig társalgás folyik, gondolom, hogy az olvasók kíváncsiságát is felkeltette, hogy mi jöhet ki a költő és a zeneszerző első személyes találkozásából.
