főoldal főoldal  
megjelent lemezeink a ládafia az együttes koncertek
   
 
főoldal
Következő koncertünk
Október 3., 19:00
Budavári Művelődési Ház, Sebő-klub
Névmutató
Rovatok
Keresés

RSS Értesítő
Iwiw
Archívum
•• Perger László • 2008. augusztus 6. szerda, 10:20 • királyi kaland

Janus Pannonius érzékeny lelke

Élet és Irodalom, 52 évf. 31 szám, szerző: Koltai Tamás


Mivel már semmin sem lepődöm meg, nem csodálkoznék, ha a Királyi kaland című, Corvin Mátyásról szóló zenés bohóság, melyben megtudjuk, mit csinált őfelsége háromtól ötig (az idősebbek emlékezete ráklikkel Makk Károly filmjének, a produkció egyik felmenőjének címére), részesült volna a Reneszánsz Év anyagi áldásából. Ez így igazságos, a holló is rábólintana, mint az előadásban. Reneszánsz király, reneszánsza van a szelistyei asszonyokkal való pajkoskodásnak, Mikszáth kezdte, ő a szüzsé jogtulajdonosa, szerencsére már nem jogdíjas, folytatta az operett (de most nem Sárközy István zenéje támadt föl poraiból újjászülető főnixként, hanem Sebő Ferenc írt új dalokat Lackfi János verseire), nemrég pedig a már szintén nem jogdíjas Ödön von Horváth témakonform, ám korántsem a szórakoztató színház kategóriájában induló darabja részesült a minisztérium pénzosztó kegyében, ugyancsak a Reneszánsz Év jóvoltából (kitalálhatták, hogy ha művészszínház, akkor határainkon túl), ezért az egyensúlyt helyre kellett billenteni, hiszen istenigazában a szórakoztató színháznak van nálunk reneszánsza, ezt az igazságos főhatóság tudhatja a legjobban, elég a vidéket járnia hozzá, álruhára sincs szüksége, mint Mátyásnak, hogy meggyőződjön róla.


Nincs kegyelem, a szórakoztatásnak meg kell adni, ami jár neki, kerül, amibe kerül. Az emberek addig sem ülnek otthon, nem a villogó dobozt bámulják, nem magyarságmentő portálokat látogatnak a neten, nem a gyereküket verik, nem savval tölthető tojást készítenek, ami ugyan fejleszti a kézügyességet, de nincs igazán köze a kultúrához. A színháznak viszont van. Nyár lévén, a szabad ég alatt. A Kőszegi Várszínháznak készült reneszánsz vigasság színpadi újjászületésénél Lőkös Ildikó bábáskodott, úgy tetszik, könnyű szülés volt, minden rendben ment, egészséges kisded jött világra. Az egyik dramaturgiai szálon Mátyás és Beatrix próbálja menteni lankadó házasságát, a másikon a szelistyei szépkorú asszonyok küldöttsége kér a királytól állami beavatkozást a szexuális közmunkára alkalmas falubeli férfiak számának megcsappanása miatti ínség orvoslására, a harmadikon a jól informált álszelistyei menyecskék indulnak élményszerző útra az udvarba. A szálak összeszövését melírozza Mujkó bolond és Mátyás ruha-, illetve szerepcseréje, továbbá a férje házasságon kívüli kapcsolatára gyanakvó Beatrix álruhás föltűnése. A vége nem kedvez azoknak, akik meglepetést várnak, mindenesetre mindenki jól jár, egyedül a királyi pár viszonya nem látszik rendeződni, Mátyás hosszan sorolja a fontos ügyeket, amelyek megelőzik a kilátásba helyezett enyelgést, közülük az egyik a költő Janus Pannonius érzékeny művészlelkének pátyolgatása. Utólag elgondolkodtam azon, vajon mitől szorul pátyolgatásra a derék humanista. Talán mint kancellár, püspök és értelmiségi nem találja szórakoztatónak a frivol reneszánszot? Magára vessen, és hallja meg a kor szavát.


Az előadást nem a büszke kőszegi várban, hanem árnyas ligetben, a kies városmajori színpadon láttam. Egész nap felhők borultak a júliusi csúcsszezon fölé, mire eljött az este, az eső is eleredt, a kezdésre váró beavatott közönség a záporban, viharban, ponyvaszaggató förgetegben lejátszott, megszakadt, újrakezdett, soha be nem fejezett szabadtéri örömök fölemlegetésével múlatta az időt. A témában való jártasságukat bizonyítandó többen taglalták, hányszor lehet esőszünettel megszakítani a darabot, meddig kell eljutni ahhoz, hogy ne kelljen visszafizetni a pénzt, érdemes-e az esőnapra bazírozni (másnapra valódi időjárási katasztrófát ígért a meteorológia), egyszóval szakmai eszmecsere zajlott a szabadtér esztétikájáról. (Egy okos ember valamikor azt mondta, Veronától északra nem lehet szabadtéri színházat játszani. Nem hallgattak rá.) Ritkaság az ilyesmi: tétje lett az előadásnak. El is kezdődött, kinyíltak az esernyők – a színészeknek fedél volt a fejük fölött -, a nézők jelentős hányada választani kényszerült, mit szeretne inkább látni, a szeme előtt tornyosuló ernyőerdőt vagy az üresen álló helyekre áttelepedve a színpadi játékot. Mindkettő színes volt. A közönség gyakran kárhoztatott passzivitására nem lehetett panasz, karakteres dialógusok alakultak ki a nézőtéren arra nézvést, hogy esik-e vagy nem, az elöl ülők csukják-e be ernyőiket vagy se, maradjanak-e, esetleg menjenek valahová, ahová talán nem is kívánkoznak, a mögöttük ülők direkt javaslata ellenére sem. A legjobb alakítást két szépkorú, testes hölgy nyújtotta a negyedik sor tájékán – játékuk vetekedett Molnár Piroskáéval a színpadon -, dúltak-fúltak, fejkendőiket föl-le kapkodták, be-beszóltak az előző sornak, fölugráltak a helyükről, oldalra álltak a sövény mellé, visszaültek, gesztuskészletük hátulról nézve is igen beszédes volt. Az előadás közepe táján aztán furiózusan távoztak. (Itt jegyzem meg, hogy a direkció jóvoltából nem tartottak szünetet, egyvégtében lement az egész, a végére az eső is elállt az álmélkodástól.)


A természet által bevetett V-effekt (elidegenítő technika) ellenére a produkció kitett magáért. Az előadók nem igyekezték túlharsogni az elemeket, ellenkezőleg, csillapítólag hatottak a szórakoztató színház (sok helyütt) csúcsra járatott bárdolatlanságaira. A műfaj keretei ötven évvel ezelőtt is hasonlóak voltak, újítani nem kell, mindegy, hogy a díszlethajtogató műszak táncikál-e, vagy a tánckar hajtogatja a díszletet – az eredmény ugyanaz. A rendező Jordán Tamás nem engedett az alapnívóból, ez rögtön az elején kiderült, amikor az élemedett szelistyei nődelegációt játszó Bezerédi Zoltán, Szerémi Zoltán és Ujlaki Dénes a fejkendő alatt a saját hangján szólalt meg. Később – Mertz Tiborral, Mészáros Tamással és Horváth Ákossal kiegészülve – magyar nemesekként sem mentek túl a szolid vígjátékban méltányolható viselkedésen, különös tekintettel egyikük másságára (hogy az eufémikus közbeszéd fogalmát használjam), amit ha nem is reneszánsz értékként, de a ká-európai vicces ugratósdi témájaként kezeltek, s ez mégis jobb, mintha tojást dobáltak volna. A három vállalkozó szellemű menyecske is példamutatóan lefedte a méltányos etnikai alternatívákat, Szorcsik Viktória volt a legszelídebb, Parti Nóra a legtűzrőlpattantabb, Botos Éva a legeredetibb. Molnár Piroskának a fél fogára sem elég egy ilyen kocsmárosnészerep, egy harapásra lenyeli. Marton Róbert mint előírt szerelmes ifjú klisé, Madarász Éva mint hálátlan szerepet játszó first lady tette, amit kell; az utóbbi még az idegenségből és a megcsalatottságból is csepegtetett valamit. Játszanivalója Epres Attilának volt, és a királyt alakító bolondként, elsőrangú technikájára támaszkodva, mértéktartóan bolondozott. A bravúrt azonban Fekete Ernő vitte véghez, aki érezhető kedvvel szabadulván a művészszínház hámjából, lenge kalandként élte meg a szórakoztató színházat, de az aranypénzre vert Mátyás-portrét is magán viselte.


Talán Janus Pannonius is elhitte volna neki, hogy nem eszik olyan forrón a kását.




Szólj hozzá!

 név

 e-mail (nem tesszük közzé)

 weboldal


Írd ide, hogy apacuka!
FőoldalFőoldal
 
  FooldalImpresszumSzervezőknekE-mail
E-mail