|
Ifjú Zenebarát, 1978. március hó
CÍMLAPON:
A Sebő-együttes
Beszélgetés a zenéről
A „Sebő-együttes” vezetőjével Sebő Ferenccel
Őszinteség, természetesség, célt nem tévesztő meggyőző erő. A Sebő-együttes zenélésének minden pillanata, minden gesztusa ilyen, a közlőtől a befogadóig, a befogadótól a közlőig hullámzó rövidre zárt út, erőtér, melyben az élmények teljes intenzitással hatnak.
– Mi a titkuk?
– Nincsen titkunk! Titkok, azt hiszem, egyébként sincsenek. Minden művészi megnyilatkozás akkor természetes és őszinte (ezt a kettőt szét sem lehet választani egymástól), ha mély és alapos tudásra épül. A népművészet világa pedig különösen érzékeny világ, nem tűr semmi felületességet, semmi pózt, éppen ezért rengeteg tanulást kíván.
– Hogyan sikerült eljutni a „beavatottságnak” erre a fokára?
– Biztos csalódást keltő, ha bevallom, sokáig egyáltalán nem érdeklődtem a népzene iránt. Általános iskolás koromban ugyan jártam zeneiskolába, csellózni tanultam, a gimnáziumban pedig (Székesfehérvárott) működött egy inkább lelkes, mint kiváló zenekar, annak én is tagja voltam. Érettségi után viszont a budapesti építészmérnöki karon tanultam tovább, ott is szereztem diplomát. Igaz – csak úgy a magam szórakoztatására – középiskolás meg egyetemista koromban már nagyon sok József Attila-verset megzenésítettem, gitár kísérettel.
– Mégis, hol következett el az a pillanat, ahonnét új irányba fordult az érdeklődése?
 Azt hiszem, romantikus elképzelések azok a bizonyos sorsdöntő „pillanatok”, szituációk. Rám mindenesetre egyáltalán nem vonatkoznak. Majdnem azt mondhatnám, hogy a véletlenek egész sorából adódott össze a végeredmény.
Véletlen találkozások, mint például megismerkedésem Tímár Sándorral, a Bartók-tánckar koreográfusával, Martin Györggyel, Vikár Lászlóval – ekkor még egyetemista voltam. Ők sejtették meg velem először a népzene igazi arcát. Martin Györgynél hallgattam először olyan népzenei anyagot (saját erdélyi felvételei voltak), ahol élő, természetes módon az elhívatottak – maguk a falusiak – szólaltatták meg a dalokat. Persze nagyon összetettek voltak a hatások, melyek lassan ráirányítottak arra az útra, amelyen idáig eljutottam, vagy inkább eljutottunk. Először Halmos Bélával „szövetkeztünk”, később hol állandóbb, hol változóbb jelleggel, több zenész is megfordult az együttesben. Jelenleg öten vagyunk.
– Milyen jellegűek voltak azok a fent említett hatások?
– Elsősorban a gyakorlatból fakadóak. Tímár Sándor megívott bennünket az együtteshez zenélni. Itt azután komoly formában felmerült a népdalok megszólaltatásának mikéntje. Rádöbbentünk arra, amire már Bartók és Kodály is figyelmeztetettt, hogy a lejegyzett népdal annak, aki azokat élőben soha nem hallotta, jobbára csak holt anyag.
Ez valóban így igaz! A népművészet, legyen az tánc, zene, mese, végtelenül hajlékony, folyton hullámzó variánsokból felépülő világ, amit szinte lehetetlen lejegyezni úgy, hogy ne merevedjék meg. Így tehát meg kellett ismerkednünk az igazi népzene világával. 1972-ben el is indultunk az első vidéki körútra (ezt sok másik, belföldi és külföldi út követte még), azzal a szándékkal, hogy ahol még fellelhetünk élő, valódi anyagot, azt meghallgatjuk, fölvesszük. Gyűjtőutunk fő célja a hangszeres együttesek felkutatása volt. Ezen a területen akkor még jóformán semmi élő, eredeti élményünk nem volt.
– Ezeket a hangszereket itt a sarokban, szintén gyűjtőútjaikon szerezték?
– Részben igen, részben új hangszerek. De ami útjaink igazán nagy kincse, eredménye, az a hangzó anyag, itt a polcokon. Sebő Ferenc egy körülbelül két méter hosszú és másfél méter magas könyvespolcra mutatott, tele magnetofontekercsekkel.
– Ha jól emlékszem, éppen a hetvenes években indult útjára egy, szinte az egész országra kiterjedő folklór mozgalom. Mi a véleménye erről a hirtelen támadt, de tartósnak bizonyuló „divatról”?
– Talán azzal kezdeném, hogy biztosan nem hirtelen támadt és nem divatról van szó. Többről. Igényről, ami mintha ebben a szilárd értékeket őrző népművészetben formára talált volna. Gondolok itt elsősorban a táncházakra, mint ennek a mozgalomnak egyik, majdnem teljesen ösztönösen létrejött közösségi formájára. Együttesünk ott volt az első táncház születésénél a Könyv-klubban. A lelkesedés, amivel elindultunk, ma is éppen akkora. Sőt! A táncházak talán ma népszerűbbek, mint valaha, ezt bizonyítják a vidéki és pesti új létesítmények is. Valószínűleg a fiatalok, sokáig csak a felszín alatt lappangó közösségigénye tört elő és ez az igény a legössztönösebben, legtermészetesebben éppen a népzenében, néptáncban, a valahai kis közösségek szórakoztató művészetében találta meg a maga formáját.
– Jelenleg hol működik az együttes?
– A Kassák-klub az állandó otthonunk. Egyébként itt is működik táncház. Minden hónap második vasárnapján tartjuk a klubösszejövetelünket.
– Milyen törekvések vezérlik az együttest?
– Átadni azt a rengeteg kincset, amit útjaink során felfedeztünk. Szeretnénk minél több fiatalt bevonni a népművészet újrafelfedezésének örömébe. Megtanítani őket táncolni, énekelni, látni, megismerni, tudni. A táncházak megmutatták, milyen erő az együtténeklés, együtt táncolás, milyen élmény, milyen kinyílás az ember számára. A kinyílás pedig fogékonyságot jelent minden jó élményre.
– Kik az együttes tagjai és milyen hangszeren játszanak?
– Éri Péter: táncos, bőgős, dudás; Nagy Albert: bőgő, gitár; Sebestyén Márta: ének, furulya, tánc; Halmos Béla: ő a prímás! Azonkívül játszik gitáron, kobzán, néha bőgőzik is; Sebő Ferenc: tekerőlant, brácsa (erdélyi kontra, háromhúros), gitár, doromb, citera, ütőgardon.
A Kassák-klub 1978/1. sz. programjának belső rajzos felén egy József Attila idézet olvasható:
„Jó szívvel oktasd
játszani is engedd
szép komoly fiadat”.
S. Horváth Klára
|
|
