|
Magyar Állami Népi Együttes – Hagyományok Háza
PANNON FRESKÓ
TÁNC – KARNEVÁL
Rendező: Mihályi Gábor
Zene: Sebő Ferenc
Nyitóoldal – Részletes ismertető – Zene – Képgaléria – Alkotók – Sajtó
SAJTÓ
Népszabadság, 2005. június 9. – Trencsényi Zoltán
Nagy-Magyarország alakú wunderbaum szalonnaillattal – mondja egy lány a Művészetek Palotájának bejáratánál, és az épület felé kacsint, ahol nemsokára kezdődik a Magyar Állami Népi Együttes Pannon freskó című új táncdarabjának bemutatója.
A frappánsnak tetsző célzásnak ezúttal semmi értelme, a mű ugyanis nem azért született, hogy a néptánc (mint múltból szivárgó kulturális érték) segítségével magyarságtudatunkat szidolozza, és nem is látványos folklórműsor, amelynek az emeletes buszból a nézőtérre ömlő idős, nyugati turistákat kell lenyűgöznie.
A Pannon freskóról előzetesen anynyit lehet tudni, hogy néptánc alapú, olykor a kortárs tánc elemeit is magába olvasztó, mai megfogalmazású, látványos táncelőadás. Sebő Ferenc zenéjére, egy karnevál forgatagában mozaikszerűen vetíti elénk a magyarok és az Európában élő népek gazdag tánchagyományait, valamint kölcsönhatásaikat. A három évvel ezelőtt született Naplegenda és a tavalyi Földön apám fia volnék című produkció folytatása egy újabb változat arra, hogyan kell a hagyományos néptáncot megjeleníteni, színpadra állítani manapság.
Miközben a bemutató előadásra várunk, Mihályi Gábor koreográfus-rendező és munkatársa, Kovács Gerzson Péter azt mondja: bonyolult alapvetések helyett arról kell beszélni, hogy a színpadi néptáncművészet bajban van, nehezen tudja magát elhelyezni a mai világban, ezért leggyakrabban egy zárt rendszerben reprodukálja a saját múltját. A kortárs táncosként is jól ismert Kovács Gerzson Péter hozzáteszi: miközben a néptánc sokszor a múltat akarja kisajátítani, a kortárs tánc a jövőt. A két hibás stratégiát félrehajítva, a két stílust helyenként ötvözve született meg a Pannon freskó, amely újszerűsége ellenére sem tömegsikerre ácsingózó revü, hanem új tartalmakkal gazdagított táncdarab, amely igyekszik átrobbantani a bigottság falait.
Miközben az alkotókkal beszélgetünk, az öltözőfolyosón nagy a sürgölődés, a bemutatóra készülődő táncosok melegítenek, cipőt fényesítenek, jelmezt igazítanak, kellékekkel szöszmötölnek. Egyikük azt mondja, a Pannon freskó szokatlanul kemény darab, mentálisan és fizikailag is fülön csípi az előadót. Utóbbit igazolandó, próbán lerobbant, felkötött kezű és sántikáló táncosok bukkannak fel. Mesélik: négyen sérültek meg a közelmúltban. Kökény Richárd tánckarvezető, az egyik koreográfus szerint azoknak a táncosoknak, akik a hagyományos előadási formákhoz szoktak, a fizikai igénybevételen túl rá kell hangolódniuk erre a megfogalmazásra, amely sokkal több jelentéstartalommal bír, mint az autentikus folklór.
Lassan megtelik a nézőtér, kezdetét veszi az előadás. A finom indítást követően egyre sűrűbb a színpad, néha szilaj, máskor lírai táncfolyamok népesítik be, olykor dús színpadi mozgásokat, máskor viharos szólókat láthat a közönség. A magyaron kívül baszk, norvég, görög, albán, bolgár, szerb, román táncok, olykor csak ezek elemei szikráznak fel, érdekes látni, miképpen szövődött egybe, miképpen ért össze a különféle népek kultúrája. Kitűnő és néha szokatlan a zene: Sebő Ferenc nem spórolt az ötletekkel, muzsikájában gyakran alkalmaz ravasz megoldásokat. A hagyományostól eltérően megszólaló népdal, bolgáros világot idéző, megzenésített Nagy László-vers, balkáni hangzású Berzsenyi, jön aztán mezőségi muzsika, melyben a vonósok helyett rezesek karcolják a dallamot. Látunk kalotaszegi román forgatós és legényes típusú táncot afféle popos hangütésű zenére; egyszóval kapkodjuk a fejünket rendesen. Érdekes a szcenírozás is: a háttérbe vetített szimbólumok, az előadást finoman terelgető fények, a táncosok olykor csak jelzésértékű és gyorsan váltható ruhái, amelyek ugyan archaizálnak, de nem helyezik pontos korba a jelenetet.
A mozaikszerűen épülő, óraműpontossággal előadott profi táncfolyamot a közönség soraiban aztán mindenki a maga érzékenysége szerint dekódolja. Az előadás mindenesetre zajos sikert hoz, úgy tűnik: a Pannon freskó töredékei összeálltak. A képet ettől kezdve bárki megnézheti.
Szabad Föld, 2005/24, június 17-23. – Kutszegi Csaba
Pannon freskó címmel a napokban mutatta be új táncjátékát az Állami Népi Együttes. Kritikusunk úgy véli: a produkciót kvalifikált csúcsmenedzserek és fejkendős nagymamák egyaránt élvezettel nézik.
Hagyományt kétféle módon lehet őrizni: vagy tartalmában felélesztem és hasznossá teszem az eredeti tevékenységet (például kosarat fonok, és azzal indulok a plázába vásárolni), vagy formáját felújítva, a művészet nyelvén megfogalmazva jelképessé teszem az egykori gyakorlatot. A fonott kosár egyszerre jelképes és praktikus, tánctudásból viszont már nemigen lehet a mindennapokban gyakorlati haszonra szert tenni. Konkrét példával élve: a most épülő csűrök padlózatát már a legeldugottabb helyeken sem bödöncsizmás legények döngölik zeneszóra egyenletesre, hanem szerencsés esetben népdalt fütyörésző józan kőművesek öntik ki önterülő aljzatkiegyenlítővel vízszintesre. A fonóba sem járnak már úgy, mint régen, a gépek zaja különben is elnyomná a mesét.
A korok változásának üzenetét a Magyar Állami Népi Együttesben értik. Jómagam a hetvenes években egyformán szerettem az Ecseri lakodalmast és az Omega-koncerteket, de be kell látnom: az előbbi változatlan formában ma már nem piacképes. Mihályi Gábor rendező-koreográfus a Művészetek Palotájában bemutatott Pannon freskó című táncjátékával sikeresen folytatja a néhány éve a Naplegendával megkezdett új utat: hagyományos folklórelemekből modern táncszínházi estet rendez. A Pannon freskó látványában és tartalmában is korszerű. Az utóbbiban nem nehéz annak lenni: "csak" színvonalasan újat kell mondani az örök témákról. Mihályi és koreográfustársai az évszakok váltakozását táncban jelenítik meg, és ennek ürügyén születésről, harcról, szerelemről, elmúlásról mesélnek. Sebő Ferenc korszerű hangzású, kitűnő muzsikát írt, világzenei etnokörnyezetben gyönyörűen csendülnek fel benne a magyar népi motívumok. A jelmezek kortalanul rusztikusak, színviláguk ízléses, a néha ősi ábrákat felvillantó vetítés illedelmes. A táncosok kegyetlenül jók, a boszorkánytánc közben többször kirázott a hideg. Az alkotók nem modernkedni akartak, hanem fogyaszthatóvá korszerűsítették az évszázados folklórkincset. Az előadás korunk hőseit, a kvalifikált csúcsmenedzsereket is meg tudja érinteni, de a fejkendős nagymamámnak is tetszett volna.
A darab végén könyörtelen haláltánc jelképezi az elkerülhetetlen véget. Már a negyedik évszakban, a télben járunk, logikus lenne ezzel befejezni az előadást. De a legvégén váratlanul újra kitavaszodik: a szerelem legyőzi a halált. Hát ezt a hagyományt kellene az életben alkalmazva, praktikusan megőrizni. Ha sikerülne, 3005-ben is elmennék az együttes premierjére.
Folklista, 2005. június 10. – Szász József
Nehezen veszem rá magam, hogy elemezzek vagy netán kritizáljak valamely produkciót, mert általában örülni szoktam annak, ha valaki valamit alkot, letesz az asztalra mindenki számára elérhetővé téve. És ha azt én szépen közönségi mivoltomban bizony elfogyasztottam, hát nem tartom szépnek utólagosan okoskodva kipanaszolni, hisz a műsor közben is megtehettem volna akár a taps visszatartásával, akár egyszerűen megélve a nemtetszést, odébb állni, végezni a dolgomat. Amiért mégis megteszem ez alkalommal, az az, hogy a népi kultúra köztudott sokszínűsége ellenére, a magyar táncházmozgalomban igencsak kevés aspektusból megvilágított papírra vetett kritikákat, elemzéseket vagy egyáltalán élményeket, észrevételeket lehet találni, miközben akár a civil, akár a szakmai élő légkörben jelen vannak.
A szerencsés áldozat a Magyar Állami Népi Együttes „Pannon freskó” című bemutató előadása a Művészetek Palotájában.
A műsorfüzet leírásának megfelelően indul az előadás. Elénk tárul lassan, fokozatosan az előadás kerete, úgy a tartalomra (a karneváli forgatag), mint a szükséges eszközökre (fény és hangtechnika, jelmezek, zene) vonatkozóan. Ez a keret egy megbízható útitárssá válik az egész műsor alatt, megkönnyítve a feladatunkat, hogy ellazulva ráhangolódhassunk a tánc érzelmeket, belső vívódásokat kifejező világába. A jól megkomponált zene és fény-grafika tökéletes alapot, hátteret, szálat vezet föl, amelyen lépkedve nagy izgalommal, figyelemmel végigmehetünk a Tavasz, Nyár, Ősz és Tél színein. Az erre rákomponált tánc és mozgássorozatok már teljesen elkényeztetnek bennünket a csodálatos természet felismerésében. Még a halál megjelenítése is csodálatos dolognak tűnik, és a szerelemmel, élettel vívott harca valóban fenségessé sikerült. A különböző táncosok által alakított képe, valamint az egyszerre színpadon felvonuló koponyák, de a többi szereplők, maszkok számának váltakozása is igencsak emberivé, életszagúvá, közelférhetővé teszi az összerakásra kerülő freskót. Valóban a mítoszok világából a mai világba jutó ember történelmének lenyomatát láthatjuk emberi közelségben, földre hozva mégha hiányos is az egész kép.
Összegezve úgy látom, a rendezőnek, koreográfusoknak, táncosoknak sikerült elérniük a célt: bemutatni a „Pannon freskó”-t, és valóban egy bemutatásra érdemes kép ez, de mégis motoszkál valami a belsőmben, ami nem hagyja megélni eme kép okozata örömöket. És ezeket szeretném kibeszélni.
Elsőre úgy látom, az egyik fő ok a freskó néhány igen fontos darabjának hiánya, a másik pedig, hogy úgy látom a mai ember, mintha csak a régi megőrzött értékek felismerésére lenne képes, és mintha nem tudna kiszabadulni a mindennapok tétlenségének, rosszkedvűségének rabságából. Így tudok visszagondolni a darabban előadott táncokra, és már látom, hogy hiányzott az eredeti néptánc. És nem a figurákra gondolok, hanem e tánc céljára, értelmére. Rá kell ébrednem arra, hogy az amúgy igencsak képzett táncosok nem ismerik, nem tudnak egybehangolódni az egyszerű magyar ember népi, hagyományos érzésvilágával. Egyértelműen érzékelhető volt a váltás, mikor az eredeti néptáncfigurák önállóan, vagy csak bizonyos elemei szerették volna tolmácsolni a darab mondandóját. A néptánc részek majdnemhogy groteszk mozdulatfrázisokká degradálták az amúgy érzelemdús táncjátékot, amit az egyénileg komponált, kitalált mozdulatokkal, figurákkal sikeresen, azt átélve közvetítettek a táncosok. Ennek ellenére, azért inkább pozitívan állnék hozzá, és azt mondanám: a néptáncoláson kívül számomra kiderült milyen nagyszerű és gazdag mozgáskultúrával rendelkeznek az együttes tagjai. Úgyhogy le a kalappal előttük.
A szomorúságom további okait boncolgatva megállapíthatom hogy rengeteg nagyon jó ötlet volt a darabban, és sajnálatomra nehézségek merültek fel annak megvalósításakor. Például a vízszintes helyzetben a vetítővásznon lépkedő, haladó szereplő megtartása igencsak nyögvenyelősre sikerült, vagy a forgó kerék közben, a földön guruló fiúk ruhájára rálépést elkerülő lányok tipegése, bizony megtörte az amúgy valóban sodró előadást. Ezen kívül, még a rengeteg figura, mozgáshalmaz néha zsúfolásig megtöltötte az időt és valószínű ennek köszönhető az az érzés, mintha hosszúra sikerült volna néhány jelenet. Ráillik a mondás: megárt a sok, még ha jó is. A sok figura néha a vizuális lényünket jól kihasználó odaillő, kitűnő grafikák beérkezését is zavarták. A zenében is törések jelentek meg akárhányszor csendült fel önálló autentikus népzenei rész, mintha csak úgy be lettek volna vágva. Nem illeszkedtek hegmentesen az egészbe.
A darab végén előadott haláltánc is valahol azt a benyomást hagyta bennem, hogy mintha ez lenne a mai állapot. Méghogyha ismét egyértelműen elénktárul a karneváli keret, mégis csak a vég, beleértve a színeket, a neonkék, sárga, zöld egy elég modern, majdnemhogy egy UFO világ képét rajzolta ki, ami annak ellenére, hogy színes de mégiscsak rideg a darabban is felismert múlthoz képest. Hát azt hiszem, ez a fő oka lehangoltságomnak. Itt van egy jó mű és valóban szép, majdnemhogy tökéletes, és mégsem kapom meg a katartikus élményt, azt a sugárzást amitől feltöltődhetnék, amitől erősen, magabiztosan örömtelien mehetnék haza. Azt a sugárzást, amit véleményem szerint a néptánc, a népi kultúra tartalmaz: éspedig az élet választása minden pillanatban. Ennek hiánya miatt válik számomra a mű élő-halottá.
És most, hogy így kibeszéltem magam elmondhatom, hogy mégis a bízakodásomnak adhatok hangot, hisz rég nem láttam ily sok lábon álló produkciót, ahol minden egyes láb gondos, figyelmes munka eredményeként állhatott össze. És ez a figyelem, munka és akarat teremtheti meg azt a biztonságot, ahol a pillanatnyi jelent örömtelien, kiegyensúlyozottan megélhetjük.
|
|
