Szécsi Margit - A líra esélye

A líra esélye

Elmúlnak az őszi versenyek mindannyiunknak. Úgy is, ha a ragyogó csikót nem futtattuk ronggyá – a Pegazust, ahogy az olvasók nevezik. Hagyjuk is a lovat, szóljunk magunkról, vágtató, egész lényőnkben éneklő valónkról. Ez a lény, aki vagyunk, a só tömör gyöngyeivel ékes, fáradt és izzadt, mert a látomást óhajtotta szelíden betörni. Vigasza ezért nem lehetett semmilyen kupa – a versíró az általa felfedett igazság további életéről töpreng.

Az énekelt kültészet idejében nem volt kiltátástalan a költő ügye. A hangokról mindenesetre tudomása volt, már az ősközösségből. Kínokról, vonzalmakról, az aszály ravataláról később is pontos fogalma volt, mint mindenkinek. S a fehérgyász szőttesáre rábókolt egy-egy alvadt tulipán. Erről már országos viszonlyatban gondolkodni lehetett. A műveletben az egész nép részt vett, csiszolva folyamatos dalolásban a megrögzött tényeket, jelenségeket és jelenést. Nem, nem volt reménytelen leszögeznie a költőnek a török rabság köevtkezményeit s a ahalálra-táncoltatott lány történetét – ha nyitott fülekkel és továbbadásra kész szájakkal várta a közösség. Így jöhetett létre a népköltészet, a dallammal együtt született a vers – az énekelt, énekelhető ének.

Boldog, aki József Attilát szavalni hallotta, s boldogság lehetett József Attilának, ha elmondani hallotta mástól, testvéri ajkaktól, verseit. A költeményt önzetlenül és jól felvállalani, a másét – erre csak a mély vonzalom képes. „Csak az olvassa versemet – ki ismer engem és szeret.” De annak, aki az általa megmunkált anyagtól, az általa lakott otthontól is elidegenedik: a kor emberének fájdalmasan idegen lehet a mások által megfogalmazott világkép. Hogy kellene a költői világképet újból emberközelbe hozni? Talán ezt kérdezte a zeneszerző is önmagától, a táncház-mozgalom kezdetén. S feleletért nem röstellt „alászállni” a még énekelt népdal – a parasztdal – dallam- és stílusvilágába, a végső pillanatuk ellen rikoltó ősi hangszerek világába. Öreg énekesekhez, bátyókhoz, széthulló dalközösségekhez úgy fordult, mint legfőbb ihletért folyamodik az ember.

Különös: mintha a dallamokat tudatosan komponálta volna egyszerre egyéni és sereges (közös) éneklésre. Így hát a vers oly természetesen válik közkinccsé, akér a népdal íratlan szövege. Énekelhetővé, tehát közvagyonná így lesz a megfogalmazott világ, a megérthető, sőt átalakítható lét s a megsejthető titok. Elérhetővé a testvéri kéz. Zengéshíd ível a mai ifjúságból a költők mindenkori ifjúságába, zengéshíd egymás mellett vegetáló emberek, sőt nemzetek között is. Sebő–műsorokra emlékezem: a közönséggel együtt dalolt dalra – a tömegmagány feloldására emlékezem.

Oldódott akkor a költők magánya is. Kellett ez életünkben, s elmúásunkban bizonyosan kell: hogy ne dadogjunk nyomorú mai Mózesként a halál Fáraója előtt. De álljunk félelmetlenül, szólván: az én igém a barátom szájában van – s felhangzik sokadmagunkért.

Szécsi Margit