 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
|
|
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
 |
|
|
| |
|
JÓZSEF ATTILA
[ÉN, KI EMBERKÉNT…]
|
Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,
hadd kiáltom szét az egeknek újból –
Flóra, szeretlek!
Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat
bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem
könnyű intését okos ujjaidnak,
mint leszek ember.
Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,
mint csokor van tűzve beléd a mennybolt,
s napvirág felhők, remegő levél közt
hajlik az estnek.
Lelkemen szöktet, paripán, a képed,
épp csak érintvén vizeket, mezőket.
Két szemedből fűre, bogárra, tiszta
értelem árad.
Este van, rnindent körüláll a csillag,
lásd, a mindenség aranyos kalitka,
benne itt vagy, én csevegőm, óh itt vagy,
rabmadaracskám!
|
|
|
|
|
|
| |
    |
|
|
