 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
|
|
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
 |
|
|
| |
|
Quintus Horatius Flaccus
Q. Delliushoz
(Carmina II. 3.)
|
Lelked nyugalmát óvd kutya-sorban is,
s ha jobbra ébredsz, el ne merűlj a túl
heves gyönyörbe szertelen, hisz –
Delliusom – elenyészel
úgyis.
Akárha búsan pergeted éveid,
akárha páston elheveredve szép
napokra ünnepet derítsz, jó
fajta falernuszit
iddogálva!
Mért vár a nyárfás, és csupa-szál fenyők
árnyéka mérthogy összefonódva hull
a lomb alá, s a fürge forrás
csörgedező habokon
leszökken?
Bort s balzsamot hozz, és rövid életű
virágot, édes rózsacsokort, amíg
korod s a jósors engedik s a
bús fonalat szakitó
leányok.
Elmégy, s a jószág itt marad és a ház
hol lent a szőke hűs Tiberis locsog,
elmégy s a halmozott javaknak
nem te örülsz, örököst
dagasztasz.
Légy bármilyen dús, bármily előkelő
jó származású, vagy nyomorult szegény,
a puszta ég alatt tanyázó:
nem, soha nem könyörül
meg Orcus!
Mindannyiunkat összeterelnek, és
fordúl az urna, sorsod előbb-utóbb
kihull, s örök száműzetésbe
éj-feketén suhan át
a sajka.
|
|
|
|
|
|
| |
    |
|
|
