 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
|
|
 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
 |
|
|
| |
|
2000. augusztus 17.
A visegrádi hármak
Amióta kitört a botrány a Czerwone korale körül, azóta étvágytalan lettem. – mondja Janusz Mus, a BRAThANKI együttes alapítója és egyben vezetője. Azt gondoltam, hogy vége az együttesnek, hogy sokéves munkánk és az a váratlan siker, ami az utóbbi időben ért bennünket, kárba vész. Teljesen összetörtem.
Ahogy négy hónappal ezelőtt éppen külföldre utaztunk, most is egy buszon ülünk, és külföldre utazunk. Négy hónappal ezelőtt jelent meg az Ano! című album. Amikor a Czerwone korale című szám a slágerlisták élére került, amikor a boltok lemezmegrendelései kezdték döntögetni a csúcsokat, akkor euforikus hangulatban utaztunk egy koncertre, Cieszynabe, a határ túloldalára, az együttes énekesnőjének Halina Mlynkovának szülővárosába. Most, amikor már tudjuk, hogy a BRAThANKI a 2000-es év legnagyobb zenei szenzációját okozta, most, amikor már valóban beszélhetünk arról, hogy a népzene divattá vált Lengyelországban, eléggé feszült légkörben utazunk, hogy találkozzunk Sebő Ferenccel, akiről kiderült, hogy a Czerwone korale-nak a zeneszerzője.
– Egy nappal a botrány kirobbanása után Strzegomiu városában volt koncertünk – mondja Janus. – Nem tudhattam, hogy a közönség, hogy fog reagálni, mit fog hozzánk szólni. Az is felmerült bennem, hogy lemondom a koncertet, de szerencsére ezt nem tettem meg. Végül kiderült, hogy a közönség a mi oldalunkon áll.
Múlt hétfői számunkban az első oldalon közöltünk egy cikket, A BRAThANKI vagy pedig magyar testvéreink zenéje címmel, és ebben hírül adtuk, hogy az év legnagyobb sikerszáma, a Czerwone korale, valamint az Ano! lemezen található négy másik zeneszám nem hagyományos népzenei alkotás, amelyek szerzője ismeretlen. Kiderült, hogy ezeknek a daloknak a szerzője Sebő Ferenc, kortárs magyar népzenész. Arra a tényre, hogy ő a zeneszerző, kollégám Wojciech Maziarski bukkant rá, aki beszél magyarul, és kiválóan ismeri a magyar kultúrát is.
Azon a napon, amikor ezt közzétettük, megszólaltak a telefonok, Lengyelországon és Magyarországon is. A meglepett Sebő mindannyiszor azt mondta a lengyel újságíróknak, hogy nehéz bármit is mondania minderről, hiszen nem hallotta a BRAThANKI felvételét. Másrészt az együttes tagjai csaknem szünet nélkül igyekeztek megmagyarázni a dolgot a lengyel médiának.
– Nem gondolja, hogy ezek a zeneszámok hasonlóak? – kérdezték akkor az együttes gitárosát, Jacek Królikot.
– Ezek nem hasonlóak, ezek egyszerűen ugyanazok – válaszolta.
Janusz Mus magánnyomozást folytatott az ügyben. Eljutott azokhoz a felvételekhez, amelyeket valamikor egy kazettán kapott, amelyen gyakorlatilag semmilyen leírás nem szerepelt. Talált egy lemezt is, amelyen az állt, hogy Sebő Ferenc játszik rajta, egy másikon pedig csak magyar nyelvű felirat volt, ami a lengyelek számára teljesen érthetetlen volt. Szó sem lehetett plagizálásról, mert az Ano! lemezen senki sem tulajdonítja magának a számok szerzőségét és ebből következően senki nem kapott ezért semmiféle anyagi juttatást, honoráriumot. Senki nem rohant a kasszához, hogy pénzt vegyen fel ezekért a dalokért. Az Ano! lemezen a Czerwone korale mint népdal szerepel, ez áll a dal mellet zárójelben.
Ezzel együtt a BRAThANKI hibázott, hiszen ha Wojciech Maziarski nem vette volna ezt észre, akkor Sebő Ferenc nem kaphatná meg a szerzőségért járó pénzt. A dolog egyáltalán nem bagatell, hiszen ha a rádiók, televíziók játsszák ezeket a számokat, jogdíjat kell fizetniük, valamint a koncertek szervezőinek is fizetni kell bizonyos fajta díjat, de minden eladott lemez után is be kell fizetni a jogdíjat a Szerzői Jogvédő Hivatalnak (ZAIKS), tehát több forrásból is folyamatosan pénz származik egy szerzeményből. A Szerzői Jogvédő Hivatalhoz beérkezett pénzeket pedig a hivatal átutalja a zeneszerzőknek és a szövegíróknak.
A Czerwone korale-t folyamatosan játsszák a lengyel médiában, vagyis a minden elhangzás után járó díjakból komoly összeg gyűlt össze. Előzetes becslések alapján úgy véljük, hogy ez nem kevesebb, mint 100 ezer zloty. Hogy pontosan mennyi, az majd csak később fog kiderülni, mert ez az összeg napról napra nő, hiszen a rádióállomások még folyamatosan játsszák a dalt és más BRAThANKI-számokat is, melyeknek a szerzője ugyancsak Sebő Ferenc. Ha nem derült volna ki, hogy ki a zeneszerző, a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz ismeretlen szerzők után járó díjként folyt volna be a pénz, melyet a Hivatal az alapszabályzatában meghatározott más célokra fordított volna. Mivel kiderült, hogy ki számok szerzője, ezért a lengyel Szerzői Jogvédő Hivatal átutalja ezt a pénzt a magyar szervezetnek, aki továbbadja a jogok tulajdonosának, Sebő Ferencnek.
De itt nem csak pénzről van szó, hiszen a szerzőt megilleti az az emberi élmény, a megelégedettség, hogy művészete tetszik Lengyelországban más embereknek is, ennélfogva ezt az egész ügyet emberi módon kell intézni. Tehát itt nem csak a pénzről van szó, hanem arról is, hogy bizony Sebő Ferenc sikert aratott Lengyelországon. A botrány kirobbanása után az eladási példányszám – amely négy hónappal a lemez megjelenését követően megállt kb. 160 ezer példánynál – hirtelen 10 ezer példánnyal megugrott. Jacek Królik, az együttes tagja mondja:
– Ez nem az a fajta reklám, amit mi kívánunk magunknak. Az együttes körül kialakult ilyesfajta légkört sem óhajtjuk, és nem akartunk ilyen módon hírnevet szerezni.
Csúcstalálkozó
Ezt az ügyet az emberek között is el kellett elintézni, különösen miután Janusz Mus megtudta, hogy kedvenc felvételének a zeneszerzője valaki, aki él. Most Janusz szeretné megismerni a zeneszerzőt és egész művészetét, azokat a zenéket, amiket írt. Hétfő volt az egyetlen olyan nap, három hónap óta, amikor a BRAThANKInak nem volt koncertje. Az együttes menedzsere találkozót kért Sebő Ferenctől erre a hétfőre. Janusz Mus, Halinka Mlynkova, Adam Prucnal, Marcin Perzyna menedzser, Pászt Patrícia tolmács, a gépkocsivezető és én, az újságíró utaztunk Budapestre.
Először úgy volt, hogy Sebő lakásán találkozunk, de útközben megtudtuk, hogy a stúdiójába kell mennünk, mely Buda egyik legrégibb részén található, a Vár alatt. Kiderült, hogy a stúdió nem más, mint egy hatalmas intézmény része, egy olyan intézményé, amely népzenével, néptánccal foglalkozik, és amely a régi Filharmónia impozáns épületében helyezkedik el.
Sebő Ferenc 50 év körüli, tömzsi, jó felépítésű, hosszú hajú, élénk és mosolygós ember. A könyvtárban fogadott bennünket, ahol a könyveket és a népzenei felvételeket gyűjtik a világ minden részéről, de különösen Magyarországról, a Balkánról és Közép-Európából. Az intézet Sebő Ferenc tudományos és zenei munkásságának a színtere, több népzenei gyűjtésnek ő a vezetője, illetve zenét szerez és játszik, különböző zenei darabokat állít itt színre.
A szokásos formális üdvözlés után, elmondtuk az együttes történetét, és hogy hogyan született meg a Czerwone korale lengyel változata, majd a BRAThANKI végre megmutatta magát a felvételt is. A szerzőt meglepte a forma, de a feldolgozás nagyon tetszett neki.
Ezután a párbeszéd az anyagiakra terelődött. A BRAThANKI menedzsere megállapodott a zeneszerzővel, és Sebő Ferenc menedzser asszonyával (ekkor Sebő éppen kiment a könyvtárból ajándék lemezekért), hogy mit kell tenniük, hogy Lengyelországból a pénz eljusson jogos tulajdonosához. Hogy mekkora összeg jár Sebő Ferenc szerzeményeinek lengyelországi lejátszásáért, végül is faxok segítségével intézték el.
Miután tisztázták a múltat, a jövővel kellett foglalkozni. Az asztalra egy üveg Zubrovka került, és beszélgetni kezdtek, hogy mit lehetne tenni, hogy ebből a helyzetből végre valami pozitívum is születhessen. Először is Sebő meghívta az együttest, felajánlotta nekik, hogy nyugodtan használják az intézet archívumát. A lemezeken kívül Janusz Musnak ajándékozott egy különleges CD-ROM-ot, amin kb. 2000, Magyarország területéről származó népzenei dallam leírása található. Előzetesen megállapodtak abban is, hogy egy közös televízióműsort készítenek az egész félreértésről, sőt esetleg közös koncertet is rendeznek Lengyelországon.
Sebő elmondta, hogy egyszer már koncertezett Lengyelországon, húsz évvel ezelőtt.
– Valaki azzal a hajmeresztő ötlettel állt elő, hogy a mi énekelt költészeti, népzenei repertoárunkkal lépjünk fel Lengyelországon, mégpedig a Skorpió rockegyüttes előzenekaraként. Kimentünk a színpadra, a közönség, pedig elkezdett ordibálni: „Skorpió! Skorpió!” Elkezdtünk játszani. A közönség rögtön elhallgatott, majd amikor befejeztük, hatalmas tapsviharral búcsúzott tőlünk. Akkor azt gondoltam, hogy Magyarországhoz hasonlóan Lengyelországon is eljött az ideje a népzenének. Utána beszélgettem a szervezőkkel, hogy hogyan is lehetne ezt folytatni. „Sehogy” – válaszolták. Lehet, hogy most, húsz év után mégis elérkezett ennek az ideje.
Robert Leszczyński
|
|
|
|
| |
    |
|
|
