|
Sebő Ödön
A HALÁLRA ÍTÉLT ZÁSZLÓALJ
BEVEZETŐ
Aki rászánja magát arra, hogy ezt a visszaemlékezést
elolvassa, azt előre figyelmeztetem, hogy a felidézett események már
több mint 50 évvel ezelőtt történtek. Az emlékezés ennyi idő után
ugyancsak megkopott, és a rendszeres írás megkezdése előtt magam is
attól tartottam, hogy nehéz lesz vallatóra fogni a régmúltat. Fiam
biztatására azonban nekifogtam, és azt tapasztaltam, hogy minél jobban
beleástam magam az írásba, annál több dolog jutott eszembe, olyan
részletek is, amikről nem is álmodtam volna.
Történetem legfontosabb része a Gyimesi-szorosban végbement
harcokró1, majd a bekerítésből való kitörésről tudósít. Az ezeréves
határnak ezt a szakaszát a 32. hegyi határvadász zászlóalj s ennek
mihályszállási és gyimesbükki őrse próbálta megvédelmezni a rázúduló,
aránytalanul nagy méretű szovjet túlerővel szemben. (Erősítésként
4 vetőből álló aknavető szakaszt és egy páncéltörő ágyút rendeltek
még oda a zászlóaljból, valamint az 1. Székely hegyágyús tüzérosztály
egy ütegét a 70. Székely Határőr Csoport keretéből. A pályaudvar és
a szoros védelmét egy darab légvédelmi ágyú szolgálta). A gyimesi
harcok három hétig tartottak. A Keleti Kárpátok átjáróiban már augusztus
végén (a román átállás után azonnal) betörtek a szovjet csapatok,
és áttörés jellegű tért nyertek Gyimestől délre és északon. Gyimes
tartotta magát a legtovább.
A Gyimesi-szorosból váló kitörés után a 22. gyalog
tábori pótezred II. zászlóaljának lettem parancsnoka egészen a háború
végéig. A rám bízott és a kitörésben részt vevő katonákat továbbvezettem
a Székelyföldön, mint a visszavonuló (német és magyar) seregtestek
utóvédzászlóalját.
Az utóvéd a halálraítéltek életét éli, nap mint nap
feláldozva, állandó harcban, harckészültségben, hónapokig leváltás
nélkül. Ilyen "halálraítélt zászlóalj" volt a miénk is. Feladatunk
az volt, hogy a főerők zavartalan visszavonulása érdekében minduntalan
megállítsuk, felfejlődésre kényszerítsük, majd ismét faképnél hagyjuk
a túlerőben lévő ellenséget, amely köztudottan nem ejtett foglyokat
s amelynek katonái (főleg a gárdahadosztálybeliek) olyan kemény harcosok
voltak, hogy inkább meghaltak, de állásaikból nem mozdultak.
Az erdélyi és magyarországi harcok után sikerült épségben
eljutnunk Szlovákián és Németországon keresztül egészen az amerikai
fogságig. Visszaemlékezésem ezeknek az eseményeknek állít emléket.
Az a néhány dokumentum, melyeket a csodával határos
módon máig sikerült megőriznem, az emlékezésben segített, személyes
jellegükért elnézést kell kérjek az olvasótól. A kitüntetési javaslatokban,
a sajtcédulás parancsokban s a korabeli sajtóanyagban fellelhető tények
és dátumok az egyetlen támpontot jelentették számomra ahhoz, hogy
a régmúlt eseményeket némiképp időrendbe tudjam helyezni.
A harcok során vezetett gyorsírásos naplóm sajnos elveszett
(Németországban ástam el egy ma már azonosíthatatlan helyen), így
korabeli írásos dokumentumként csupán a családi levelezés függelékben
közölt töredéke nyújt hiteles képet a háború befejezésének idejéről,
a fogolytábori körülményekről, majd a háború utáni új élet beindulásáról.
A könyvben közölt fényképek egy részét a család által
megőrzött korabeli anyagból válogattuk, más részét fiam készítette
1976-os és 1998-as gyimesi látogatásaink alkalmával. A hegyi alakulatokról
készült korabeli felvételek Lőcsei Endre százados emlékanyagából származnak
(M. Kir. Kárpátaljai 3. Hegyivadász Zászlóalj, Rahó.) Ezeket a Hadtörténeti
Múzeum Fotóarchívuma bocsátotta rendelkezésemre, melyet ezúton is
köszönök.
Hálával tartozom még a Hadtörténeti Múzeum munkatársainak
is, (különösen Illésfalvi Péternek) az önzetlen és készséges segítségért,
valamint Szakály Ferenc, Szakály Sándor és Szabó József János hadtörténészeknek,
akik elolvasták a készülő kéziratot, és hasznos tanácsaikkal további
munkára buzdítottak.
Budapest, 1998. XII. 25.
A szerző
|
|