Sebő-együttes

Sebő Ödön

A HALÁLRA ÍTÉLT ZÁSZLÓALJ

MENNYBŐL A STUKÁK

Még tartottak a nyári napok, de már rövidebb nappalokkal és hosszabb éjszakákkal, és ez már nem nagyon volt kedvező harcainkhoz. A bilibóki események nagyon lehangoltak, és egyre kétségbeesettebben járkáltam állásról állásra egész éjjel és egész nappal. Sokszor azt se tudtam, hogy mikor és mennyit alszom egy nap. Rajtakaptam magam, hogy egy-egy lövészteknőben riadtam fel fényes nappal, valamelyik katonám nézett arcomba ébredésemkor.

A legénység hangulatán is látszott valami változás. Ugyan miért ne látszott volna, ők sem voltak hülyék. S bár egyre gyakorlottabbak kezdtek lenni ebben a műfajban s egyre újabb és újabb ötletekkel fogadták a rohamozókat egy-egy közelharc alkalmával, a lelkesedésük nem volt már az igazi. Mint ahogy az enyém sem.

Úgy látszik, hogy a nagy erejű áttörésről a Gyimesi-szorosban még mindig nem mondtak le. Erről tanúskodott az állandóan erősödő tüzérségi tűz, amely már nemcsak a támadásaikat volt hivatott előkészíteni, hanem egész nap nyomás alatt tartottak vele bennünket.

Este lementem a német egységeimet meglátogatni. Ha azt hittem, hogy őket teszem a legnehezebb helyre, tévedtem. Mivel harckocsik még nem jelentek meg a szorosban, az ő helyük aránylag szélcsendesnek bizonyult. Bár a szemközti Csülemér havas közelünkben lévő mellékgerincéről, az 1085-ös magassági pontról a tányérjukba lehetett látni, ezért aztán nappal ugyancsak sokat kel lett kuporogjanak. Nyújtózkodni, ételt-italt és muníciót vételezni csak sötétedés után tudtak.

A parancsnokukkal, Fuchs századossal akartam beszélni. Gondoltam, ő biztosan többet tud az általános helyzetről, mint én. Nekem ugyanis már egyetlen felettesemmel vagy távolabbi magyar kötelékkel sem volt kapcsolatom. A százados szerint a szovjet csapatok igyekezete a Keleti Kárpátok térségében arra irányul, hogy a Kárpátok szorosain nagyobb erőkkel át tudjanak törni, és a még délebbre lévő jelentős német és magyar erőket lekapcsolják. Ezt megerősíteni látszik Hans Friessner vezérezredes véleménye is, aki az itteni német egységek parancsnoka volt. "Az észak-déli irányú előrenyomulás után az ellenséges erők egy része Bacaunál északnyugatnak, a Beszterce völgye felé fordult, hogy megszerezze a Tölgyesi- és a Békás-szorost. A német hegyi alakulatok ott álló gyenge harccsoportjai, fokozatosan visszahúzódva a hegyvonulatok gerincére, megakadályozták ezt a szándékot. Más szovjet erők a Tatros völgyén a Gyimesi-szoros és a Keleti-Kárpátok déli átkelőhelye, az Ojtozi-szoros ellen fordultak. A szorosokat biztosító magyar-német egységek kemény harcokban mindenütt visszaverték az átkelési kísérleteket. Északon, a Kárpátok bukovinai előhegyei között, a korábbi arcvonalon lényegében csak helyi harcok voltak." (Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták Bp., 1992. 107. o.)

Fuchs tájékoztatása szerint szeptember 9-én a német egységek még Sepsiszentgyörgytől délre foglaltak állásokat. Itt elég gyenge orosz erők támadtak, és itt jelentek meg először az átállott román erők. Ezeket a támadásokat a német egységek visszaverték.

A reménytelen helyzetre való tekintettel azt javasoltam a századosnak, hogy próbáljon komolyabb légi erőket szerezni, legalább egy nagy csapás erejéig, hogy az előterünkben gyülekezett erős orosz tüzérségi és gyalogegységeket lebombázzák. Fuchs - bízva az én felderítésem helyességében - megígérte, hogy közbenjár feletteseinél.

A szovjet tüzérség még a sötétség beálltával is lőtte állásainkat, útvonalainkat. Ez máris annak a jele volt, hogy tüzérségük felvonult, nagy támadásra készülve, már állásokban vannak, mégpedig abban a völgyben, melyet már korábban jeleztem. A kisebb lőtávolságú lövegeik már Palanca térségéből lőttek. Erős volt a gyanúm, hogy a völgyet befogó havasokon is felvonultak már. Először az aknavetőseik, majd a kisebb öblű lövegek is, pedig ezeket nem lehetett könnyű a hegyi utakon és ösvényeken vontatni, nem beszélve a lőszerutánpótlás nehézségeiről.

A Bálványos-pataka szádában volt a németek kötözőhelye. Ennek vezetője egy német felcser volt, akinek meglátogatását Fuchs százados nyomatékosan a figyelmembe ajánlotta. Ezzel nyilván az volt a szándéka, hogy a kötözőhely főnöke közvetlen információkat kapjon a védelem további lehetőségeiről, vagyis arról, hogy mikorra várható a visszavonulás vagy a kitörés elrendelése.

A segélyhelyet egy örmény kereskedő üzlettel egybeépített lakóházában rendeztük be. Nem mondom, hogy fényűzően: műtőként egy konyhaasztal szolgált, viaszosvászon terítővel. Sok sebesült várt ellátásra, nyilván a közelben is zajlottak már harcok. Magyar és német sebesültek üldögéltek az udvaron a kerítésnek támaszkodva. A magyar sebesültek a Bilibók tetőről kivetett székely határőrség katonáiból, valamint a Mihályszállás 1550 méteres magaslaton lévő volt őrslaktanyától harcolva visszavonultakból álltak.

A német felcser azzal fogadott, hogy neki már semmiféle érzéstelenítője nincsen, ezért a legfrissebb sebesülteket veszi előre, mivel ők még a sokkos állapot miatt nem éreznek semmit. Ezek után következhetnek az önként jelentkezők, akik még így is vállalják a beavatkozást, persze csak abban az esetben, ha van elég szanitéc, akik lefogják őket. Nekem az operációknál adott munkát, amit elég hamar megszoktam, és azután már semmitől nem undorodtam. (Olyan hajmeresztő műtétek folytak, amit ha el mesélnék, akkor azt mondhatná a kedves és gyanútlan olvasóm, hogy ez nem lehet igaz, ez már a költői szabadság terméke.)

Késő estig folyt ez a mészárosmunka. Majd azt mondta a felcser, hogy ezek majdnem mind megmaradnak, mert az embernél szívósabb lény nem létezik, ha élni akar.

Az életért folytatott egész napi heroikus küzdelem végére aztán egy jól irányzott ellenséges tüzérségi csapás tett pontot. Az udvaron, a kerítés mellett gubbasztó sebesültek mind meghaltak. Valószínűleg a kiszűrődő fényt mérte be az orosz tüzérfigyelő, ami arra vallott, hogy ugyancsak a közelben lehettek már. A csapás után mélységes csend borult a tájra.

Az éjszaka leszállt, mint mindig s a csillagok éppúgy ragyogtak mint tegnapelőtt vagy két hónapja. Itt és most vész el Erdély, és mi már semmit sem tehetünk. Gyötrő gondolatokkal terhelten lépdeltem állásaim felé, és próbáltam fölmérni a reális lehetőségeket. Innentől kezdve azt tekintettem legfőbb feladatomnak, hogy a reám bízott katonák lehetőleg mind épen hazakerülhessenek ebből a pokolból. Sem az esküszegés, sem a fogságba esés lehetősége nem fordult meg a fejemben.

A nyugtalanul eltöltött éjszaka után körbejártam az állásainkat, és jókedvet erőltetve magamra, elbeszélgettem a katonákkal. Igyekeztem azt az érzést kelteni bennük, hogy "nincs baj!". Azt hiszem, ez sikerült is.

A védelmi körzetben nehezen ment nappal a közlekedés, mert már majdnem minden pontunk be volt lőve. Már arra vetemedtünk, hogy átköltöztünk a korábban elhagyott tüzelőállásainkba. Legkönnyebben az aknavetők áttelepítése sikerült, mivel az kis hercehurcával járt. A fedett bozótosban már észrevétlenek maradhattak, egészen addig persze, míg tüzelni nem kezdtek. Egyelőre azonban hallgattak még, hiszen hatékony lövésre nem adódott lehetőség, a lőszerrel pedig takarékoskodni kellett. A lőszerraktárunkban - annak ellenére, hogy az orosz kézen volt már maradt még egy emberünk, s ezért a házban elrejtett maradék lőszerekhez sikerült még hozzájutnunk, éjszakánként, az általunk ismert aknamező folyosóján keresztül.

A palancai völgyben ezalatt még mindig folyt a szovjet felvonulás. A német parancsnokságon tudtam meg, hogy a Románia felől a Kárpátok előterébe érkező nagyobb német erőket nagy veszteségek érték, főleg a híradó eszközök tekintetében. Emiatt a kommunikáció nehézkessé vált, mivel a tartalék segédeszközökkel már nem lehetett azt kellőképpen biztosítani. S a legfontosabb hír: a németek már elrendelték a Székelyfö1d kiürítését. Ez a parancs szeptember 7-én kelt, amikor a német-magyar erők Brassóval álltak szemben a Székelyföld déli csücskén.

"A Keleti - Kárpátokban, ahol a Székelyföld kiürítésével párhuzamosan szintén hátrább került az arcvonal, a német és magyar hegyivadászok kimondottan hegyi háborút vívnak. A harctér itt helyenként 2000 méter magasságban van. Meredek hegyoldalakon, szűkszurdokokban, hegygerincről hegygerincig húzódnak az áttekinthetetlen vonalak, sok helyütt

nagy távolság választja el egymástól az egymásra utalt támaszpontokat A szövetséges csapotok, szívósan védekezve a hágókon, hetekig tartják a legfontosabb átjárókat Gyakran előfordul, hogy egyes támaszpontokat teljesen körülzárnak mivel az ellenség észrevétlenül beszivárog a sok kis mellékvölgyön és a hegyi ösvényeken. Az Ojtozi-, a Gyimesi-, a Békás- és a Tölgyesi-szoros, valamint a Borgói és a Radnai hágó - de különösen az említett négy szoros - hosszú évek múltán is tanúskodik az akkor szeptemberben vívott, elkeseredett harcokról. Hegyeik és erdeik magukon viselik a gránátesők mély nyomait. Napokig visszhangzanak a hegyek a tömegesen rohamozó ellenségre zúduló nehézágyú- és géppuskatűztől. Véresen arat a halál, a támadók százával zuhannak le a sziklákról a mélybe. A mesterlövészek számára kiváló feltételeket nyújtja hegyi terep.

Magyarok és németek tudják, sok, nagyorr sok függ helytállásuktól éppen ezen a fronton melynek összeomlása beláthatatlan következményekkel járna Erdélyben harcoló bajtársaikra, mert az egész hadseregcsoport arcvonalának ezen a peremszakaszon van az egyik legfontosabb .sarokpillére. Vállvetve harcolnak hát, olyan szívóssággal és bátorsággal, amely a legnagyobb elismerésre méltó. A Wehrmacht jelentésekben többször is név szerint említik a hősiesen harcoló katonákat. Elképesztően nehéz maga a terep is. Jókora magassági különbségeket kell leküzdeni: a lövegeket, a lőszert, az ellátmányt úgy kell felvonszolni a hegycsúcsokra. A sűrű erdőkben és sziklazúgok útvesztőiben, ahová beszivárog az ellenség, és csak az alkalomra vár. Nem akarnak véget érni az évszak szerint is hosszú éjszakák. Csak óvatosan lehet közlekedni a kis számú völgyvonalakon is, mert ezek állandó célpontjai az ellenségnek. Háború a Kárpátokban! Súlyos harcfeltételek, nehéz küzdelmek. Az itteni katonák rettenthetetlenek és kitartóak, türelmesen viselnek mindent, és küzdenek az ellenséggel, melynek itt nagy árat kell fizetnie minden elfoglalt hegycsúcsért és minden ösvényért." (Hans Friessner, I 20. o.)

Friessner német vezérezredes, aki közvetlen irányítója volt a székelyföldi harcoknak, igen világosan írja le az eseményeket. Megállapításait, helyzetmegítéléseit részt vevő szemtanúként csak megerősíteni tudom. A vezérezredes, aki már az első világháborúban is harcolt (nyilván kisebb egységek élén), tisztában lehetett azzal, hogy mit jelent a kemény harc. Hogy a közelharc mennyire igénybe veszi a védők fizikai erejét és idegzetét. Igen jólesett olvasni egy tapasztalt idegen katona elismerő véleményét bátor ellenállást tanosító derék katonáinkról.

A Gyimesi-szoros völgyének az ajnádi részéről is harcjelentések érkeztek már, s ez a beszivárgott szovjet erők nagyobb részlegeinek jelenlétét igazolta. Az előttünk álló nagy tűzösszpontosítás és az erők összevonása tehát létező veszély volt. A beszivárgók is ezt akarták biztosítani, illetve elősegíteni.

A Gyimesi-szoros - láthatóan - fontos szerepet töltött be a szovjet elképzelésekben. Ha itt sikerült volna az áttörés és a beözönlés, akkor az egész itt lévő magyar és német hadsereget bekeríthették és teljes egészében megsemmisíthették volna. Az is érthető, hogy épp ezen a helyen próbálkoztak nagy erővel áttörni, hiszen itt elég jó makadámút volt és vasút (amit ugyan a németek már felrobbantottak, de a helyreállítása szükség esetén könnyű feladat lett volna.)

A bekerítésünk szinte a befejezéséhez közeledett. Nagyobb ellenállást már nem tudtunk kifejteni, mivel a karakói híd felrobbantása után se lőszer, se gyógyszer, sem egyéb ellátmány nem érkezhetett már ide.

Már jó délelőttre járt az idő (még mindig kellemes szeptember végi napsütéssel, szórványos tüzérségi becsapódásokkal), de egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha újabb rohamra akarnának indulni. Kissé kifáradhattak ők is, ha az áttörés szándékát nem is adták föl még teljesen.

S ekkor hirtelen közeledő repülőgépek erős zúgása hallatszott. Vihar előtti csend volt ez mégis - futott át az agyamon -, ilyen támadást már nem tudunk kivédeni, most biztosan kibombáznak bennünket. Elhúzott telettünk vagy tíz repülőgép. Csináltak egy nagy kört, és akkor vettük észre, hogy német zuhanóbombázók voltak. Megalakították az óriáskereket, és egymás után zuhantak az általam megjelölt völgyekben összezsúfolt szovjet erők tüzérségeinek gyülekezőhelyeire. Mikor ezt a mieink meglátták, kifeküdtek a lövészteknők mellé, s égnek nyíló tekintettel tapsoltak és ordítoztak egymásnak örömükben. Azt hiszem, ez volt az egyetlen és legnagyobb győzelemélményük.

A bombázás elég sokáig tartott. Elhárításnak semmi jele nem mutatkozott, ezért a stukák szép kényelmesen megszabadulhattak terheiktől. A Szászrégen melletti repülőtérről érkeztek. (Láttam később a visszavonuláskor ezt a repülőteret lebombázva, a földön az összes géppel együtt, bár azt sem lehet kizárni, hogy maguk a németek robbantották fel őket, üzemanyaghiány miatt.)