|
Sebő Ferenc
Bartók és a népzene
I. A NEMZETI ZENEMŰVÉSZET PROGRAMJA
A nemzeti zeneművészet megteremtésének nagyvonalú romantikus programja a 19. század első harmadában fellépő zeneszerző nemzedék közös eszménye volt Magyarországon. (Liszt, Erkel, Mosonyi). A Habsburgok ellen vívott 1848-49-es szabadságharc és polgárháború ugyan visszavetette ezt a mozgalmat is, de az 1867-es kiegyezés utáni gazdasági föllendülés jóvoltából a század végére fontos eredmények születtek. A magyar zenei műveltség európai színvonalra emelésének céljából létrehozták a legfontosabb zenei intézményeket (Zeneakadémia 1875; Operaház 1884), képzett – ám javarészt idegen – muzsikusokkal oldva meg a működtetést. E kiváló szakemberek érdeme, hogy ez a német alapú iskola szegletköve tudott lenni a későbbi magyar fejlődésnek.
A hirtelen fellendülés azonban felszínre hozta a társadalmi ellentmondásokat is, mivel a polgári, kapitalista fejlődés forgószele a hagyományosan feudális-terménygazdálkodó társadalomszerkezetű országot kissé készületlenül érte. A gyors ütemben európai színvonalra emelkedő, ám kis létszámú komolyzenei világ olyan távolságba került az általános közvélemény kulturális színvonalától, hogy szinte megszűnt a kommunikáció lehetősége a két tábor között.
A sokat hangoztatott „nemzeti hagyományok” ápolásának színtere ugyanis zenei téren a populáris zene maradt. Az elmaradt izlésű közönség elvárásait gyakorlatilag írástudatlan, műkedvelő szerzők elégítették ki, akik népdalnak nevezett alkalmi műveiket az ódon hangzású cigányzenekarokkal játszatták.
az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabbrendű zenei igényeket elégitsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugat-európai országokban a kuplék, operettslágerek, másszóval a sramli és hasonló zenekarok repertoárjának szerepe [Cigányzene? Magyar zene? BÖI:43/624=Such:29] dallamaikban nyugati zenei közhelyeket kevernek tulajdon népzenéjük egzotikus sajátságaival. Ezért, ha ezek a dallamok őrzik is az egzotikumnak valami halvány nyomát, túlságosan közönségesek ahhoz, hogy önmagukban értékesek legyenek. [Magyar népzene BÖI:8/92. old.=Such:11/59]
A populáris zenékben alkalmazott műzenei sablonok – tudjuk jól – „lejárt szavatosságúak”. A népszerűségnek éppen annak folytán nélkülözhetetlen elemei, hogy a széles közönség hallásmódja számára is bejáratottak, ismerősek. A nemzeti mozgalom is ezért tudott támaszkodni rá, hiszen „tömegdalra”, a tömegdal közismertségének összetartó melegére – nem pedig történelmi hűségre – volt szüksége ahhoz, hogy növekvő táborát lelkileg is egységes közösséggé kovácsolhassa. A magyar társadalom nagy része tehát ezt a populáris, könnyűzenei termést tartotta „magyar zenének”, politikai lelkesedésében a valódinál bosszantóan nagyobb értéket tulajdonítva neki és idegenül állt a képzettséget feltételező „komoly” zenével szemben. Nyilvánvaló volt, hogy az elmaradott ízlésű „művelt magyar középosztály” nem akarja az újat, beéri az alacsonyabb rendű szórakoztató muzsikával. A hazai zenei nyelv megújításán töprengő zeneszerzőnek tehát más támpontot kellett keresnie, ha egyben a nemzeti hagyományokra is építeni akart. A nagy terv, a magyar zene megteremtése egyre megfoghatatlanabbá vált.
„Arról volt szó, hogy a zenében is valami specifikusan magyart kell teremteni. Ez az eszme megragadott engem, és ráterelte figyelmemet népzenénk tanulmányozására, helyesebben annak tanulmányozására, amit akkoriban magyar népzenének tartottak.” (1902) [Önéletrajz, 1923, BÖI:2/9=Such52/409]
Az ország ezeréves fennállását ünneplő millenium (1896) után magasra csapó nemzeti érzelmek felpezsdítették a társadalmat. Napirendre került a magyar kulturális hagyomány múltjának lázas tanulmányozása. Újra kiadták, olvasták a régi szerzőket, újra lelkesítettek a Rákóczi-féle (Habsburg ellenes) szabadságharc korának hazafias énekei. Bartók Béla is magyaros ruhában járt. Ebben a hangulatban komponálta Kossuth című szimfóniai költeményét nagy zenekarra, melynek tárgya Magyarország utolsó hősies erőfeszítése a függetlenségért 1848-ban. A straussi, liszti befolyásokat mutató „magyaros” zene azonban szinte ki is merítette forrásainak lehetőségeit és mire a nagyközönség épp megkedvelte volna az új zeneszerző megszokott formulákat felvonultató hangvételét [A Kossuth szimfónia budapesti bemutatóján nagy sikert aratott 1904-ben], ő maga már elégedetlen volt vele. Ez az elégedetlenség két forrásból táplálkozott. Egyrészt az utóromantika túlzásait érezte már egyre tűrhetetlenebbnek, másrészt a kínálkozó újabb magyar népies műzenéhez való kapcsolódást tartotta járhatatlan útnak:
„itt nincs más megoldás, mint a teljes szembefordulás a XIX. századdal.” (1931) [Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? BÖI:51/675=Such:43/340.old.]
|
|
