|
Sebő Ferenc: Bartók és a népzene / 2
II. A „RÉGIZENE” FELFEDEZÉSE
Olyan ihlető forrásra volt szükség, amely teljesen mentes az érzelgősségtől, a banalitástól, amely nagy kifejezőereje, egyszerűsége, és ugyanakkor változatossága révén alkalmas kiindulópontja lehet egy zenei renaissance-nak. Mai megfogalmazással úgy mondhatnánk, hogy Bartók – a jelenlegi histórikus mozgalmakat jócskán megelőzve – felfedezte a „régizenét”, a romantika korszakát megelőző, zenei ízlést. A régizene eszköztárának számos eleme újdonságnak hatott a szentimentális környezetben. (Ilyen például a dinamika teljes hiánya. E zenei hallásmód számára ugyanis a feszültség fokozása, fenntartása a monotónia, az ismétlések feladata. Nem csoda, hogy Bartók lejegyzésein dinamikai jeleket nem találunk. Legfeljebb műzenei felhasználáskor utal egy forte-jel a megkívánt erőteljes hangvételre, amint az 2. kottapéldánkon látható. A folyamatos zengés, a megszakítatlan motorika, mely szintén alapkövetelmény a régi muzsikában, Adorno szerint Bartók zenéjének egyik sajátosságává vált. [Adorno: A művészet és a művészetek Budapest,1998. 346.old.])
Érdekes ellentmondás, hogy bár a régi zeneművek újrajátszását épp a romantika mozgalma hozta divatba, azok valódi szellemiségét a romantikus, akadémikus előadásmódjával felismerhetetlenül a maga képére formálta. Ezért Bartók számára a régizene frissítő szellemű üzenetét csak a parasztok körében élő régi stílusú népzene tudta átélhető közelségbe hozni.
Felmerülhet a kérdés: miért éppen a parasztság jutott ilyen fontos hagyományőrző szerephez? Azért, mert a Magyarországon a 16. század óta sújtó háborúk, uralomváltások úgy megrostálták a társadalom szerkezetét, hogy a parasztságon kívül szinte egyetlen társadalmi réteg sem tudta megőrizni kontinuitását. A középkori Európa vezető államai közé tartozó történelmi Magyarország kulturális hagyományai már csak a parasztság körében élték meg a 20. századot. Az e téren is önellátó paraszt osztály hagyományozta ún. „parasztzene” tehát a teljes nemzet valamikori közös műveltségének maradványa. E felfedezés a századforduló magyar értelmiségének meghatározó élménye volt. Sokan úgy gondolták (köztük a Bartókra nagy hatással lévő Kodály Zoltán is), hogy a modern magyar polgári kultúra megteremtése csak e gyökerekhez való kapcsolódás útján lehetséges. Bartók kezdeti konzervatív nemesi nacionalizmusát ekkor új szenvedély, a – nem kevésbé romantikus – parasztimádat váltotta föl, erős „antikapitalista” érzelmekkel.
„A kelet-európai muzsika, szigorúbban véve a parasztzene iránti hódolatunk szinte új zenei-vallásos hit volt. Úgy éreztük, hogy ez a parasztzene, a maga érintetlen alkotásaiban oly felülmúlhatatlan fokát mutatja a zenei tökéletességnek és a szépségnek, amelyet a klasszikusok nagy művein kivül sehol sem találhatunk.A” (1944) [Magyar zene BÖI:69/758 = Such:47/393]
Sok népimádóval ellentétben azonban ő, egy tudományos terv szerint, mintegy „zenei szociográfusként” szándékozott a néphez közeledni. A valóságra volt kíváncsi, s ez megmentette attól, hogy a fajvédő népiesség csapdáiba essen. „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat” írta a 30-as évek „ordas-eszméiről” a költő József Attila. Bartók Béla – mint látni fogjuk – olyan ember volt, aki egész életében teljes alapossággal és következetességgel igyekezett a végére járni minden felmerült gondolatmenetnek. Ha eközben – újabb információk hatására – módosítania kellett eredeti elképzelését, habozás nélkül megtette. Ismeretanyagának bővülésével így egyre pontosabb, és célratörőbb medrét alakította ki a megismerésnek.
Az újonnan felfedezett régi világ oly módon lenyűgözte a vele kapcsolatba kerülőket, s köztük Bartókot is, hogy lelkesedésük csak a reneszánsz művészekéhez hasonlítható, akik az újraértékelt antiquitást emelték piedesztálra, s annak szellemét tartották minden új alkotás ihletőjének, élesztőjének. Különös ellentmondásnak tűnhet, mikor a mindenekfelett való „új” megvalósítását célul tűző művészi irányzatok a jelenkor elkoptatott sablonkészletét megtagadva egy régebbi korszak sablonkészletéhez, szellemiségéhez fordulnak. De tudjuk, hogy ilyenkor az önigazolás legfontosabb, mint ahogy a reneszánsz kor hatalomért küzdő polgársága is saját törekvéseinek történeti igazolását látta az antiquitásban.
„minden művészetnek joga van ahhoz, hogy más, előző művészetben gyökerezzék, sőt nemcsak joga van, hanem kell is gyökereznie. Miért ne volna akkor jogunk a népi művészetet is ilyen gyökértartó szerephez juttatni?” (1931) [Budapesti előadás, III. A népzene jelentőségéről BÖI:51/681=Such:2/846]
Az „igazi népzene” piedesztálra emelése Bartók írásaiból nagy mennyiségben dokumentálható. Eredete ugyan homályba vész, különféle hatások érik (műzenei, vagy más népzenei), de a közösség belső, zárt világában történő – általában zavartalannak feltételezett – ülepedési, tisztulási folyamatai természeti jelenséggé avatják. Mint „egységes stílushoz tartozó”, kollektív művészi jelenség, még mitikusabb színezetű szerepet vív ki magának.
„teljesen szokatlant találunk benne, tökéletes formálásban a közönséges fordulatok árnyalata nélkül. A nyugat-európai föl számára azért hatnak olyan frissítően, mert dallamvezetésükben semmi nem utal a tonika-domináns kapcsolatokra. (Ez egyébként a többi kelet-európai parasztzenére is jellemző).” (1920) [Magyar parasztzene BÖI:7/83=Such:39/304]
Bár valódi értékeit a régiség jelenti (értékmérője a hagyományhoz való kötődés), mégis megvan benne az újabb variánsok, az újabb típusok, sőt az egészen új stílusok keletkezésének lehetősége is, s ez a kreativitás hathatósan serkentheti az új zenét.
A népzene e felsorolt tulajdonságai tehát esztétikai értékítéletet sugallnak, melyeket az újabb – már pejoratívnak ítélt – külső (pl. városi, félművelt kultúra felől érkező) hatások veszélyeztetnek. [Tallián/111]
Nem volt könnyű ilyen elképzelések mellett kitartani, amikor a 30-as évek eseményei, a hagyományok, a népiség fogalmát, s magát a népzenét, s is a tömegmanipuláció démoni eszközévé alacsonyították, kijátszva egyúttal a közérthetőség kártyáját is a magasrendű művészetek ellen. Bartók mégis a maga útján haladt, bár tudta, hogy egyes avantgarde körökben – a fenti okok miatt – mechanikusan elutasítják a folklorizmus minden formáját. (Adorno, Schönberg, Westphal, Jemnitz) [Ujfalussy József: Bartók Béla, Budapest, 1970. 309. old.] A parasztzenétől ihletett muzsikáját azonban személye, és alkotói tehetsége szentesítette.
A folklorizmus elleni vádakra a klasszikus, romantika előtti polgári hagyományra hivatkozott. Shakespeare-re, Moliére-re, Händelre és főképpen Johann Sebastian Bachra, a nagy polgári klasszika népi gyökerű mestereire, akik mindig a társadalom által kínált anyagot (például népzenét) dolgoztak fel. [Tallian/229]
E két eszmény találkozása szinte a histórikus zenei mozgalom és a hangszeres népzenei reneszánsz korunkbeli egymásrautaltságának előképét vetíti elénk. Hiszen jól tudjuk, a népzenei hagyomány nem csupán régi dallamokat őrzött meg, hanem „régi” játéktechnikákat, előadói stílusokat is. A 18. század előtti zenélés játékmódjait pedig nem mindig lehet rekonstruálni csupán a traktátusokból, melyek általában csak épp azt a korabeli közmegegyezést nem rögzítik, amelyre kíváncsiak lennénk. Ennek megfejtéséhez már csak népzene szájhagyományos gyakorlatban fennmaradt információi segíthetnek hozzá bennünket. [A mai histórikus zenei mozgalom kiaknázatlan, nagy lehetősége a népzenével való elmélyültebb foglalkozás.] Bartók megérzései, soha le sem írt gondolattársításai hihetetlen fontos területekre hatoltak be...
A népzene maga legfőképp témaként jelenik meg műveiben (akár a festő számára a természet), mint a banalitástól és szentimentalizmustól mentes régi zene szellemiségének, ízlésrendszerének élményszerű közvetítője. Bár az eredeti előadásmódot a parasztzene elválaszthatatlan részének tartotta, idézeteit mégis a műzene nyelvére lefordítva használta. Bármennyire izgatta is Bartókot a régies előadásmód exotikuma (a hunyadi román népzenéről tartott előadásához például paraszti előadókat hozatott fel Budapestre 1914-ben), nyilvánvaló, hogy a hagyományos európai műzene zene történeti összefüggéseiben gondolkodott és komponált. [Vikarius:199] De nem is állt volna módjában másképp tenni, hiszen a korabeli művelt zenészek egyáltalán nem ismerték ezt az előadói stílust. (Emlékezetes a frankfurti szimfónikus zenészekkel való – 1938-ban leírt – küzdelme néhány aszimmetrikus ritmusú bolgár dallam lejátszása miatt.) [Az úgynevezett bolgár ritmus BÖI:26] A népzene régi időkbe visszanyúló játéktechnikáinak felfedezése, eltanulása csak a 70-es évek elején kezdődött meg, a magyarországi táncházmozgalom célkitűzéseként. ]
Minderről azok a notációs eljárásai is tanúskodnak, amelyeket azonosítható népi dallamok felhasználásakor alkalmaz. Ha ezeknek eredeti, „tudományos” feljegyzését megvizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy a népzenei lejegyzés minden hallható eseményt rögzít, de azon kívül semmi olyant, amivel „tudományosan” nem tud elszámolni. Műzenei felhasználáskor viszont az összes információt értékesíti, (például a vonózás jellegzetes módját) ami az emlékezetében él, és ezt ülteti át az elfogadott előadói praxis szerinti kottaírásba. (Lásd 2-3. kottapéldákat)
1. ábra: Korai, vázlatos lejegyzés
2. ábra: Késői, részletes lejegyzés fonográf-felvételről
3. ábra: Saját művében megjelenő lejegyzés |
|
