|
Sebő Ferenc: Bartók és a népzene / 3
III. BARTÓK GYŰJTÉSEI
Bartók kora legfontosabbnak tartott kérdésével lépett a kutató pályára: mi a magyar? De a kutatásai közben összegyűlt információk magát a kérdést is differenciálták, új szempontokat vetettek föl és a kutatás irányát is megváltoztatták. Kodály alapos és a mai histórikus mozgalmakig előremutató ideológiája – mellyel a széleskörű gyűjtés szükségességét és a kelet-európai néphagyomány értékének történelmi-kultúrális jelentőségét támasztja alá – nagy hatással volt Bartókra:
„Nekünk az élő néphagyomány egész zenei örökségünk. Írott emlékünk alig van, s ami van, művészi szempontból jelentéktelen. De még arra sem elég, hogy zenei múltunkról világos képet adjon: azt is a néphagyományból kell rekonstruálnunk.” [Az angol verzióban itt: A népi zene hatása a mai műzenére III. BÖI:51/681 = Such:44/347] „Ezért van ránk nézve kivételes tudományos jelentősége is a zenei néphagyománynak. Ezért égető szükség, hogy mennél bővebben, alaposabban megismerjük. Önként értetődik, hogy a magyar zene meghatározásához ismernünk kell a szomszéd népekét is.” (1923) [Kodály: Visszatekintés II/436]
Saját rendszeres gyűjtése 1906-ban kezdődött Vésztő környékén. Érdeklődése kezdettől fogva kiterjedt a szlovák dalokra is. (Ez szlovák nyelvtanulást is jelentett). 1907-ben ösztöndíjjal Erdélybe ment a székely népzene tanulmányozására. Olyan tömegű ötfokú dallammal jött vissza, hogy Kodály egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága. A szabadon deklamáló, rubato stílus élő, szép példái mellett sikerült rátalálni a magyar parasztdal legősibb rétegére. 1909-ben gyűjtött először román népdalt. Ez csakhamar annyira érdekelte, hogy nekifeküdt a román nyelvtanulásnak is. A román Akadémia 1913-ban kiadta bihari gyűjtését.
Bár sűrűn hangoztatja, hogy a szomszéd népek népdalanyagának mentől behatóbb ismerete a magyar népdal tanulmányozásához szükséges, úgy látjuk, hogy nemzeti érzései ellentétes végletekbe váltottak át, és zenei érdeklődése a nemzetiségi rokonszenv irányába vezette. A magyar parasztságnál „ősibb” körülmények között élő nemzetiségek körében sokkal több támogatásra és zenei érdekességre talált, mint a hagyományait szégyenlő, attól inkább már szabadulni igyekvő, bizonyos értelemben a polgárosodás útjára lépett, magyar falvakban.
4. ábra: Bartók gyűjtéseinek helyszínei a Kárpát-medencében
A népzenéről kialakuló felfogását– s majd később a rendezés elveit is – alapvetően meghatározta egy fejlődéselméleti elképzelés, melyet 1924-ben megjelent könyvének [Bartók Béla: A magyar népdal. (Bp. 1924), XI. old.] előszavában fejtett ki részletesen:
„...abból a feltevésből indulunk ki, hogy a primitívnek időrendben előbb kellett léteznie, mint a kevésbé primitívnek. A primitívség, vagy bonyolultság vonatkozhatik a dallamszerkezetre, ritmusra, ambitusra, hangsorra, az egy időben használt dallamok kategóriákra osztottságára.”
Ezekkel a mérőeszközökkel aztán szinte a történelmi folyamatok is megfoghatónak tűnnek: az egyes szomszéd népek zenéjének összehasonlítása során a fejlődés különféle fázisait véli fölfedezni. A legarchaikusabbnak ilyen szempontból a román népzene állapota bizonyul a szemében, mely meglepően gazdag tárházát vonultatja fel az ősiségnek, mindezt még kellő számú ukrán, perzsa, arab, török kapcsolattal is alátámasztva, mint például a hora lunga műfajában előbukkanó ún. nemzetek közötti ős-dallam [Vö. Somfai/1981.]esetében. S a negatív próba: a nyugat-európai civilizáció hatásaitól való teljes elszigeteltség. Igy válnak a román népzene tanulmányozása során nyert tapasztalatok szinte etalonná a kezében:
„A városi kultúrától, illetve a műzene befolyásától mentes népi zenélés állapotára jellemző az, hogy a dallamok élesen elhatárolt kategóriákra oszlanak, aszerint, hogy milyen más és más alkalommal szokták dalolni, vagy játszani őket. [...] Egészen bizonyos, hogy nálunk magyaroknál régebben ugyanilyen élesen elhatárolt kategóriák voltak, melyeknek nyoma a regösénekeknél és gyermekjátékoknál, lakodalmas énekeinknél, továbbá a román doina-szerű dallamoknak megfelelő rubato nyolcas dallamainknál (pl. Fehér László különféle dallamai) még világosan látható...” (1914) [A hunyadi román nép zenedialektusa BÖI:18/462]
Mikor az 1930-as évek fiatal magyar értelmiségi nemzedéke (falukutatók, írók, szociográfusok, zenészek) – új, népi gyökerű műveltség megteremtése céljából – megújult érdeklődéssel fordult a népi hagyományok felé, Bartók ismeretterjesztő cikkeket publikált. Ezekben kutatásainak tapasztalatai alapján igyekezett eligazítást adni a jó szándékú, nem zenész értelmiségiek számára. A Népzenénk és a szomszédnépek népzenéje című brosúrájában – melynek fő célja a népzenekiadás ügyének előremozdítása volt – egy sokfrontos küzdelem hevében is pozitív konklúziót próbál megfogalmazni:
„25-30 évvel ezelőtt akárhányszor hallhattuk idegen országbeliek szájából, hogy nincs is igazi magyar falusi zene; ami van, az szláv vagy román átvétel. Akkor még vitába sem bocsátkozhattunk, hiszen magunk sem ismertük falvaink zenéjét. Most 30 év munkája után megpróbáltam ezeket az állításokat a lehető legnagyobb tárgyilagossággal megcáfolni. [...] a magyar falu régi és új dallamanyaga magyar kultúrkincs, olyan kultúrkincs, amit nem jelenlegi szomszédainktól vettünk kölcsön, hanem amiből mi adtunk nekik”. (1934) [Népzenénk és a szomszédnépek népzenéje BÖI:17 = uj Such:14/199]
A Tudományos Akadémia és a művelődési kormány végre elhatározta, hogy kiadja a magyar népi dallamtárt. Bartókot – saját kérésére – mentesítették a tanítás alól Zeneakadémián és a Tudományos Akadémiára helyezték, ahol végre teljes energiájával belevethette magát a magyar paraszti dallamanyag rendezésébe. Munkájában egyetlen munkatárs segítette: Rácz Ilona. Az ő visszaemlékezésében olvashatjuk: „Bartók szerette volna minél hamarabb befejezni a magyar anyag rendezését, mert már a környező népek zenéjével való összehasonlítás izgatta. Lemásoltatta a Néprajzi Múzeumban a 24 kötetes 'Lud' lengyel népdalkiadványt. Velem Kolessa ukrán gyűjtesét másoltatta, s kért, hogy tanuljak meg cirill betűket írni. [...] Megvettem egy román nyelvtant, hogy ha a román dalokat rendezzük, értsem egy kissé a szövegeiket is. Mikor meglátta a kezemben, felragyogott a szeme, rögtön kivette a kezemből, fellapozta – látszott jól ismeri a kiadást – s kijavított benne pár sajtóhibát. [...] Mikor egy év múlva Veress Sándor hazajött, a 'Lud' lengyel gyűjtemény rendezését rábízta. Mindenképpen elő akarta készíteni a szomszéd népek zenéjének rendezését.” [Rácz Ilona=Olvasó:202]
Bolgár gyűjtemények vizsgálata közben [Christov: Bases Rythmiques de la musique populaire bulgare, 1913; Stoin: Grundriss der Musik und der Rhythmik der bulgarischen Volksmusik, 1927)] figyelt fel egy aszimmetrikus, gyors táncritmusra, amellyel ugyan ő is találkozott már a maga erdélyi gyűjtéseinek lejegyzésekor, de akkor nem vette figyelembe, mert az élő előadás esetlegességének, tempóingadozásnak vélte. Nekilátott hát korábbi lejegyzései teljes revíziójának. [Az úgynevezett bolgár ritmus, 1938. BÖI:26/501=Essays 40/9] Ekkor már – láthatjuk – nem csupán a népzenék rokonságának gondos gyűjtő, kiadó, elemző munkával feltárható eszméje izgatja, hanem önmagában az eléje táruló zenei világ sokfélesége, újdonsága is.
Bartók nyilatkozatait, munkáját és zenéjét együttesen vizsgálva az a benyomásunk támad, hogy gondolatmeneteiben már rég elszakadt attól a külvilágtól, amely körülvette. Úgy tűnik, hogy a valódi kommunikációra (a saját anyagismeretéből kialakult új fogalmaival) alig volt lehetősége, hiszen az állandó félreértések forrása lett volna. Ezért kettősséget érzünk a leírt és a valódi gondolatai között: a nyilatkozatokban felfedezéseinek azon részéit igyekszik az elvárásoknak megfelelően tálalni, amelyekről úgy gondolja, hogy nem lehet félreérteni, hiszen „tudományosan” is egyértelműen alátámasztható.
De a többoldalú támadásokat a legnagyobb óvatossággal sem tudta elkerülni. Hiába a tudós alaposság, a sok befektetett munka, az érzelmi alapon támadó tájékozatlanság agresszív, és nem ismer érveket.
A „Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje” című tanulmányának (1934) egyik megállapítása miatt, (mely szerint a mezőségi pentaton dallamok valószínűleg magyar eredetűek) román nacionalisták heves támadást indítottak ellene 1936-ban, s ez megrontotta Bartók és a román értelmiség évtizedes szép kapcsolatát. Nem járt jobban a Matica Slovenska-nak kiadásra felajánlott szlovák népdalgyűjteményével sem, amely sok huza-vona, s a nyomdai korrektúrák elvégezte után is, életében kiadatlan maradt. (A három kötetes kiadványból csak 1959-ben adták ki az első két kötetet, a 3. kötet magyar hatást mutató anyaga kéziratban sem hozzáférhető a mai napig.) [Béla Bartók: Slovenské L'udové Piesne I-II., Bratislava, 1959. Szerk: Alica Elscheková, Oscar Elschek, Jozef Kresánek]
Rá kellett jönnie, hogy a szívének oly kedves népi eszme, a számára mindig értékteremtő nacionalizmus fasizmussá torzulva már veszedelmes, romboló erő, melynek terjedése, rendszerré szilárdulása későbbi magánéletére is kihat majd.
„Ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot.” [Népdalkutatás és nacionalizmus BÖI:35/600]]
Utolsó népzenei tárgyú cikkei (1937-43) nyílt, politizáló elemzések a kelet-európai népiségről és a polgári nemzetgondolat végzetes eltorzulásáról. Kétségbeesett igyekezettel próbál érvelni, meggyőzni, tisztázni olyan fogalmakat, amelyeket a politika már olcsón kiárusítva lealjasított a pillanatnyi érdekek oltárán.
„Manapság elsősorban politikai okból sok szó esik az emberi faj tisztaságáról és tisztátalanságáról; a szokásos állásfoglalás az, hogy a faj tisztaságát még törvényes rendelkezések igénybevételével is meg kell őrizni. Akik a probléma egyik vagy másik oldalával foglalkoznak, bizonyára alaposan tanulmányozták (vagy legalábbis kellett volna tanulmányozniok) ezt a kérdést, éveket töltve el azzal, hogy a hozzáférhető anyagot átvizsgálják, vagy hogy saját kutatásaikkal új adatokat gyűjtsenek...” (1942) [Faji tisztaság a zenében BÖI:36/601=Such:5]
A tárgyilagos szemléletű kutatás ugyanis hasznos eredményeket ígér. Az összehasonlító folklórtudomány még ilyen kezdetleges formájában, minden aránytalanságával együtt is kezd képet adni Kelet-Európa népzenei életéről. A nemzetek identitása, népzenében megnyilvánuló karaktere, nem előjogokon, elsőségeken, mesterséges elkülönülésen alapul, hanem éppen az állandó együttműködések kereszttüzében kovácsolódik ki. Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlitása azután tisztán megvilágosította, hogy:
„itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban; állandó kereszteződés és visszakereszteződés, amely évszázadok óta tart már. [...] Az idegen anyaggal való érintkezés azonban nemcsak a dallamok kicserélődését eredményezi, hanem – és ez még fontosabb – új stílusok kialakitására is ösztönöz. Ugyanakkor azonban a régi és kevésbé régi stílusok is életben maradnak, ami a zene újabb gazdagodását vonja maga után. Az a tendencia, hogy az idegen dallamokat átalakítsák, megakadályozza e népek zenéjének nemzetközivé válását. Minden ilyenfajta zenei anyag, bármilyen heterogén volt is eredetileg, ilyen módon jellegzetesen egyénivé válik. A kelet-európai népzene jelenlegi helyzete a következőkben foglalható össze: az egyes népek népzenéi között való szakadatlan kölcsönhatás eredményeképpen a dallamoknak és dallamtípusoknak óriási méretű gazdagsága támadt. A végeredményképpen kialakult 'faji tisztátalanság' tehát határozottan jótékony hatású.” (1937) [Népdalkutatés és nacionalizmus BÖI:35/602]
Ekkoriban már a „nemzetköziség” is szitokszónak számít. A látszatát is el kell kerülni, hogy a népzenével kapcsolatban emlegessük. A „meg nem gondolt gondolat” nem bíbelődik érvekkel. Ezért a legfőbb tanulságot még ma is alig lehet Kelet-Európában kimondani: a népművészeti kincs olyan történeti jellegű hagyaték, mely nem sorolható be a „nemzeti” termék romantikus fogalmába, mivel előbb jött létre, mint a nemzet.
Ezt a gondolatot Martin György írta le jóval később néptánc kutási eredményeinek bartóki méretű összegezése után. A táncok nemzeti jellegéről szóló megállapításai a zenére is érvényesek. Ezek szerint Kelet-Európa népei még nem tudják magukról, hogy sajátos nemzeti kultúrájuk mennyire közös gyökerekből táplálkozik. A sokszor homályos történeti múltból eredeztetett, sajátosan egyedinek vélt nemzeti táncuk-zenéjük kialakítása többnyire azonos módon zajlott le. Az egyes területek elkésett fejlődéséből, fáziseltolódásából adódó különbözőségeket az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta, és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. E törekvések végső célja - egy különálló nemzeti kultúra hangsúlyozásával - a nemzeti függetlenség megteremtése volt. Ezt a célt elérve azonban „ma már felnőttként kellene visszatekintenünk e nemzeti kultúrák kialakításának lelkes ifjúkorára. A történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében.” (1983) [Martin: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a XVI-XIX. században = Ethnographia (1984) 3. szám. 353. old.]
|
|
