|
Sebő Ferenc: Bartók és a népzene / 4
IV. A NÉPZENEGYŰJTÉS TECHNOLÓGIÁJA
A Kárpát-medence gazdag népi hagyományainak megismerését, felgyűjtését a 19. század közepén kezdték meg. Első gyűjtőink többnyire beérték a népdalszövegek lejegyzésével. A korszerű – Európában is példamutató – tudományos alapokat a nyelvész-gyorsíró Vikár Béla teremtette meg, aki 1896-tól a gyorsírás alkalmazása mellett már fonográffal gyűjtött népdalokat és meséket. Nagyvonalúan kialakított módszereit nemcsak a Párizsi Világkiállítás alkalmával megrendezett Ethnográfiai Kongresszus (1900) ismerte el és tartotta követésre méltónak, hanem olyan hazai zenészek is, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla és Lajtha László, akik az ő útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra. A hangrögzítés példamutatóan korai bevezetésével és a nemzetközi tudományos eredmények sikeres asszimilációjával már a század elején korszerű tudományos módszerek alakultak ki a gyűjtött anyag feldolgozására. A legfőbb cél: a Kárpát-medence valamennyi etnikumától lehetőleg mindent fölgyűjteni, majd ezt az anyagot – a szükséges összehasonlító vizsgálatok elvégzése után – egy nagy, szótárszerűen rendezett publikációban kiadni.
A kezdeti romantikus fellángolás helyébe az újabb generációk átgondoltabb programjai léptek. Az exotikum iránti érdeklődést felváltotta a tudományos rendszerezés óhajtása s egy új tudományág kezdett kialakulni: az összehasonlító zenetudomány. Céljai, módszerei sok tekintetben az összehasonlító nyelvtudományéihoz hasonlíthatók. Ezeknek első követelménye a vizsgált anyag dokumentumértékű lerögzítése, az eredeti előadásmód minden sajátságának feltüntetése.
„A minden szépet leromboló találmányok kora, mintha valamivel úgy ahogy kárpótolni akarna bennünket a mérhetetlenül nagy pusztításért, nagyszerű eszközt adott kezünkbe: a fonográfot. Ennek segitségével néhány perc alatt a legcikornyásabb dallamot felvehetjük a maga épségében, természetességében, melynek lejegyzése a fonogramból már könnyű munka” (1911) [A hangszeres zene folklórja Magyarországon BÖI:5/59]
Bartók, a hangrögzítés jelentőségét különösen nagyra becsülte. A gépzenéről írott tanulmányában (1937) [BÖI:61=Such:37] ki is fejti részletes véleményét a gépi hangrögzítés előnyeiről:
1. A zenefolklór-anyag eredeti formájában való pillanatnyi megörökítésével (a fonografáló és gramofonáló eljárással) lehetővé válik a zenefolklór-anyag alaposabb tanulmányozása, sőt bizonyos fajta anyagnak (mint a különféle rögtönzött műfajok, valamint a cifrázott hangszeres zene) még a gyűjtése is. Ez új utakat nyit a zenefolklór-kutatásban.
2. Nagy előnynek számít a vizsgálat elhalasztásának lehetősége is. A zenefolklór tudománya ugyanis aránylag fiatal tudomány, feladatai, célja, a vizsgálódás szempontjai évről-évre változnak, bővülnek. Ha felvételek vannak a kezünkben, pótolhatók a múlt mulasztásai, elvégezhetők a később szükségesnek mutatkozó revíziók.
3. A felvételek lejátszásának lassítása a mikroszkópikus tanulmányozást teszi lehetővé: „felényire állított forgással egészen lassú tempóban hallgathatjuk meg és tanulmányozhatjuk a felvételeket mintha csak nagyító-üvegen át vizsgálnánk tárgyakat.” Így sokkal több apró előadásbeli tulajdonság figyelhető meg.
(Ugyanezért tartja fontosnak, hogy a kortárs zeneszerzők műveiről felvételek készüljenek, lehetőleg személyes előadásukban, vagy instrukcióik mellett. Mert bár esztétikai szempontból még a legjobb felvétel sem pótolhatja az eredeti élő zenét, mégis fontos a gramofon szerepe pedagógiai és tudományos szempontból. Végtelen sok apró, kottaírással kifejezhetetlen árnyalat rögzítésére alkalmas ugyanis, lehetőséget nyújt a továbbhagyományozásra. Mennyire igaz ez a népzenei felvételek esetében, ahol még az előadásmód tradíciói is messze esnek a kortárs gyakorlattól!
A géppel rögzíthető „világszerte rohamosan pusztuló népzenei anyag”-ról készült felvételek matricáit véleménye szerint épp olyan törvényekkel kellene védeni az egyes országoknak, mint amilyenek a műemlékek elpusztítását vagy eltorzítását tiltják.
A gépi felvételek tökéletesedése az ő munkáját is inspirálta. A kezdeti idők vázlatos helyszíni lejegyzéseit felváltották a fonográffelvételekről készült lejegyzések. Ezeket is többször revideálta, különösen, mikor a teljes népdalanyag publikálására nyílt lehetőség. Külföldi kollégák serkentő példájának hatására (Hornbostel, Brailoiu) a 30-as évek végén már egy olyan gramofonlemez sorozat kiadását vette tervbe, melyeknek hangzó anyaga a publikáció fontos részeként, részletes lejegyzésekkel kísérve jelenik meg, hogy a hallgató számára vizuálisan is tudatosítható legyen a zenei történés. [Ennek létrejött darabjait tartalmazza Somfai László lemezkiadvány: Magyar népzenei hanglemezek Bartók Béla lejegyzéseivel, Hungaroton, 1981. LPX 18058-60]
Mindezen technikai lehetőségek azt a törekvését segítették megvalósítani, mellyel a vizsgálatok tárgyát igyekezett minél objektívebbé tenni. Ezt tükrözik lejegyzései is, melyek sokszor előadásbeli rendellenességeket, hibákat is rögzítenek (megjegyzésekkel persze), abból az álláspontból fakadóan, hogy egy ismeretlen kultúra darabjait minél pontosabban ábrázolni és nem interpretálni kell, meghagyva a véleményalkotás lehetőségét későbbi kutatóknak is. Bartók lejegyzései a konkrét előadás pillanatnyi állapotát rögzítik, nem ideális típusokat. A dal teljes életét, mozgásait, a dallam típusát minél több ilyen pillanatfelvétel kívánja ábrázolni. Az összegyűjtött adatok nagy száma teszi majd azt lehetővé, hogy az anyag változásairól, formálódásairól, a benne érvényesülő kölcsönhatásokról és fejlődési tendenciákról képet kaphassunk.
Népdallejegyzéseiben három fokozatot figyelhetünk meg. Az első idők elnagyolt, vázlatos a lejegyzéseit (1. kotta) fonográf alapján revideált, az apró díszítő hangokat is feltüntető, részletező lejegyzések váltják föl (2. kotta). Végül – amikor a Tudományos Akadémia nagy népdalgyűjteményének előkészítésén dolgozott – újabb alapos revíziónak vetette alá egész anyagát 1934-40-ig. Ekkor azokat a rejtve maradt részleteket tárta föl, melyeket a bonyolult román, arab és egyéb dallamokon szerzett tapasztalata, másrészt egy fülhallgató alkalmazása tett lehetővé.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek a kották többnyire a hangzó felvétel követését, értelmezését, humán módon létrehozott tudományos analízisét célozzák. Mint ilyenek, tökéletesebben töltik be hivatásukat, mint bármiféle géppel készült hangkép. Nem a praktikus visszajátszásra, hanem zenének és előadásmódjának egyidejű mikroszkópikus megfigyelésre valók. A magam zenészi gyakorlatából tudom, hogy milyen nagy hasznát vettük Bartók, s a módszereiben őt követő Lajtha László részletes népzenei lejegyzéseinek, amikor a hangszeres népzene stílusával, előadásmódjával ismerkedtünk. A stílus elsajátítása után persze éppúgy beérjük rövidítésekkel, jelekkel, mint a barokk kor zenészei, de a feltárás, a megértés periódusában nélkülözhetetlen az a részletes megfigyelés, amit a lelassított felvételek lejegyzése nyújt. Ezért nem tudunk egyetérteni azokkal az amerikai és nyugat-európai kutatásban elterjedt lebecsülő véleményekkel, melyek más szempontok alapján közelítve a lejegyzések problémájához, azokat idejétmúltnak és használhatatlannak tartják. Mindig a cél határozza meg az eszközt. Bartók lejegyzései is (akár a hangzóanyagról készültek, akár saját zenéjéről) mindig az adott feladat szolgálatában álltak. [Erről behatóbban: Somfai: Bartók's Notations in Composition and Transcription (kéziratban)]
|
|
