|
Sebő Ferenc: Bartók és a népzene / 5
V. A NÉPDALOK RENDEZÉSE
A népzenekutató Bartók számára elsőrendűen fontos volt a megfelelő tudományos módszerek kialakítása. Analitikus hajlamainak megfelelően a gondos gyűjtő és elemző munka együttesében (a melodikai, ritmikai tényezők pontos formai meghatározásával) remélte megtalálni azt az eszköztárat, amely objektív, érzelmektől mentes választ ígért a feltett kérdésekre.
A nagy mennyiségű lejegyzett dallammal való gyakorlati munka elsőként a rendezés elveinek kidolgozását tette szükségessé. A munkát irányító zenészeknek köszönhetően az eddigi szövegcentrikus gondolkodásmóddal szemben a zenei szempontok léptek előtérbe. Kodály – a nemzetközi irodalom ismeretében – a korszak legmodernebb megoldásaiból válogatta össze a magyar népdalanyag természetének leginkább megfelelő rendezési elveket.
Bartók, 1913-ban Brediceanuhoz írt levelében már kipróbált és folyamatosan fejlődő módszerről tudósít: „...egy mindinkább tökéletesedő módszerünk van a dallamcsoportosításra (a sorvégi kadenciális hangok szerint).” (1913) [Demény/282.sz. 201. old] Ugyancsak ebben az évben Kiriacnak írja Bukarestbe küldött levelében, hogy a magyar népdalok teljes kiadására készülve, azokat Ilmari Krohn kissé módosított rendszere szerint csoportosította. Abból a célból, hogy ezeket szomszédos szlovákok zenéjével összehasonlíthassa, ugyanezzel a rendszerrel kb. 3000 szlovák dalt osztályozott.
„És mondhatom Önnek: csodálatos, hogy a variánsok már a puszta mechanikus rendszerezésnél is mennyire közel kerülnek egymáshoz! Óriási tömeg között is hihetetlen könnyedséggel lehet bármely dallamot megtalálni, ha eszerint a rendszer szerint csoportosították.” [Demény/300.sz. 214-215. old]]
(Ilmari Krohn módszere fontos szerepet tulajdonít strófikus népdalok esetében a sorzáró hangok magasságának, ezért ezeknek az alaphanghoz mért távolságát számokkal fejezi ki. E mérőszámok olyan mechanikus rendezést tesznek lehetővé, mely a dallamvariánsok nagy részét egymás mellé rendeli.)
Bartók népdalrendszerezése „zenei” szempontú formális rendszer - stiláris elrendezésben. Ez a Kodállyal közös elképzelés újdonságnak, fontos szakmai előre lépésnek számított a maga korában. Az akkori szöveg-centrikus gyűjtési, és közreadói szokások nem csupán technikai nehézségekre vezethetők vissza, hanem egy általános mentalitásra is, mely a 16. századbeli szöveg-centrikus éneklési szokások 19. századra kimerevült állapotának tudható be. (Épp a parasztok körében végzett gyűjtőmunka derített fényt arra a jelenségre, hogy az énekesek számára elsődlegesen a szöveg, annak közlendője a fontos, a dallamokat másodlagosan, szinte csak az ösztönösség szintjén tartják számon.)
A magyar népdalok rendezésekor Bartók elsőként a Teremtés első lépését ismételte meg: elválasztotta a sötétet a világostól. A rokonnépi párhuzamok alapján elkülönítette a népi gyűjtések vegyes anyagában a legrégibbnek látszó, európai környezetünktől is leginkább különböző darabokat, hogy kiemelje a meglehetősen egységes új stílus jellegzetességeit.] Ezzel kialakította a régi (A) és új stílusok (B) osztályát. E két osztály sorrendje magyar fejlődéstörténete tükröz. Ezután egy harmadik, „vegyes” (C) osztályt is felállított, melybe egy negatívum, az előző kettőbe nem tartozás, az idegen eredet rendelte a dallamokat. A mechanikus osztályozási szempontok (előbb ritmus, majd a kadenciahangok, szótagszám és ambitus) ezeken belül léptek elő rendező elvvé. A dallamok csoportosításának fő szempontja tehát a magyar vagy idegen eredet s ezen belül a történelmi-stiláris fejlődés ábrázolása lett.
Nem kétséges, hogy nem lehet csupán régi és új stílusról beszélni. Nyilvánvaló azonban, hogy első lépésként ennél több célt nem tűzhetett ki maga elé. A magyar népzene stílustagozódásának feltárása, differenciáltabb ábrázolása a későbbiekre maradt. A továbblépést a filológiában nálánál jártasabb Kodály tette meg, aki 1937-ben megjelent A Magyar Népzene c. tanulmányában már érzékeltette, hogy a Bartók által elkülönített „régi stíluson” belül még további stílusok egész sorával kell számolni. A mai kutatás jelentős lépéseket tett előre ezek feltárásában. Járdányi Pál, Dobszay László és Szendrei Janka munkássága nyomán világosan látható, hogy népdalaink új stílusú rétegétől elváló része különféle zenetörténeti korokhoz köthető, nagyszámú stílustömbre oszlik, melyek már nem akarnak egy lineáris, fejlődéstörténeti sorrendhez igazodni. A mai álláspont a halmazelmélethez közelebb álló képlet szerint szemléli a felgyűjtött és lejegyzett mintegy 150.000 dallamot, mely ma budapesti Zenetudományi Intézet nagy Népzenei Típusrendjében található.
Nyilvánvaló, hogy Bartók nagyon megkötötte a saját kezét a fejlődéstörténeti elképzelés erőltetésével. Ebben a felosztásban a szótárszerűség (melyhez szintén sok reményt fűzött) alsóbb szintre szorult. Az osztályok mechanikus rendezése során a népdalok ritmus- és versszakképletét helyezi első helyre. A ritmus által kialakított csoportokon belül azután a kadenciahangok, szótagszám és ambitus alapján állapít meg további alcsoportokat. Érdekes, hogy Kodály, aki fiatalkori tanulmányával maga irányította rá Bartók figyelmét a ritmus jelentős szerepére, idős korában épp a metrika kiemelt szerepét bírálta Bartók osztályozásában. „Hatalmas munkát végeztél a ritmikai vizsgálatok terén. Rendszered azonban – A, B, C, az új formában –, noha logikusabb, a kiadás alapjaként aligha használhatóbb a réginél. Az osztályozás heterogén szempontok alapján történik: stílus, metrika, forma. Az egész túl bonyolult és nehézkes. Találtam egy dallamot, amelynek három variánsát három külön osztályba – A, B, C – tetted. Román rendszered sokkal logikusabb és egyszerűbb. [...] El tudnék fogadni egy metrikai elvű felosztást, bár sok rejtett dallami rokonság csak melodikus rendszerben válik láthatóvá.” (1941) [Bartók: Magyar népdalok Egyetemes Gyűjtemény I. Sajtó alá rendezte: Kovács Sándor és Sebő Ferenc, Budapest 1991. 18-19. old.]
EPILÓGUS
Történelmietlen gondolkodásra vallana, ha azokat a koncepcióvá összeálló gondolatokat, amelyek egy alkotó számára ihletadóként tökéletesen működnek, mai szemmel, a mai elfogultságok és tegyük hozzá: esetleges mai egyoldalúságok alapján kritizálnánk. Lehet, hogy tudományos szempontból hibásnak ítéljük, de lássuk be: nem von le semmit az igazgyöngy értékéből, hogy egy kagylóba szorult porszem köré rakódott. Ha meggondoljuk, a reneszánsz zeneszerzők is alaposan melléfogtak, amikor az antik görög drámát kívánták rekonstruálni. Talán jogosan oktathatnánk ki őket egy mai aspektusból, de kötve hiszem, hogy ennek alapján létrejönne az az opera, amely e „tévedés” szülötte.
Tudományos teljesítményét vizsgálva természetes, hogy ma már sok kérdésben más konklúziókhoz jutunk, több nézőpontból ítélve meg a népzene bonyolult jelenségét. A parasztzene „természetisége” persze történeti adottság: Kelet-Európában az elmaradottság konzerválta azt a régifajta életmódot, mely még közösségi keretek között érte meg a 20. századot, s amelynek természetes velejárója volt az a kommunikációs rendszer, az a „nyelvezet”, amely összekötötte a közösség tagjait. Ennek természetes része volt a zene, a tánc éppen úgy, mint maga a beszéd, és a mindezeket keretbe foglaló szokások. Bartók úgy gondolta, hogy a stílusok, az imádott "parasztzene" léte a hagyományos paraszti élet-, és termelési mód függvényei. (Ma már látjuk, hogy a városi fiatalok egészen más életkörülmények között is a sajátjuknak tudják érezni.)
Az is nyilvánvaló, hogy a kelet-európai viszonyok abszolutizálásával, a „parasztzene” szerepének és fogalmának egyetemessé tágításával nem érthetünk egyet. Egyoldalúnak tűnik ma már a kizárólagos zeneközpontúság is. Mi jobban szeretnénk a teljes élet részeként vizsgálni a zenét, tekintettel annak szociológiai, társadalmi szerepére is. A leghűségesebb barát és népzenekutató kolléga, Brailoiu sem tartotta célravezetőnek az egész népzenei hagyomány valamilyen formális szempontból (például a sorzáró hangok szerint) történő rendezését. Ehelyett a kisebb földrajzi egységek monografikus vizsgálatát vélte helyesebbnek, egy-egy falu teljeskörű szociográfiai fölmérésével. [Lükő Gábor visszaemlékezése = László Ferenc: Bartók Béla tanulmányok és tanúságok Bukarest, 1980. 116. old.] Az eredet és kölcsönhatásokra vonatkozó nagy, összesítő következtetések kérdésében is megszívlelendő Brailoiu óvatossága:
„egyetlen váratlan dokumentum, még ha kis kérdésekre is vonatkozik, sziklaszilárdnak tartott megállapításokat is egyszerre fölboríthat.” [László:132]
Kétségtelen teljesítmény viszont az egyes adatok szabatos zenei-formai jegyek alapján történt zenei vizsgálata, típusokba sorolása, a stílusok megjelölése. Az „egyoldalúan” zenei elvű megközelítés számtalan olyan történeti-zenei információ feltárására nyitott lehetőséget, amelyek más, általános néprajzi módszerekkel nem sikerülhettek volna.A későbbi rendszerezések mind erre az elemző munkára építettek, még ha az általános rendezés kategóriáit meg is változtatták.
Egy teljesebb kép kialakításához szükséges nagymennyiségű adat külön-külön történő összegyűjtése ma sem látszik megkerülhető feladatnak, s aki mindent egyszerre akar gyűjteni, az végül a semmibe markol. Megalapozott, szakszerű gyűjtemények birtokában sokkal könnyebb átfogó képet kialakítani, sőt, ha kell a szükséges kiegészítő gyűjtéseket is elvégezni. Ebben ma is egyet kell értenünk Bartók Bélával éppúgy, mint a múlt század végi természettudósokkal, akik hittek a tudományos megismerés objektív lehetőségeiben.
Bartók Béla – a korabeli etnomuzikológia célkitűzéseinek megfelelően – a sajátosan „magyar” felfedezését és dokumentálását tűzte ki céljául. A választott (összehasonlító) módszer azonban sikeresen feltárta előtte a népzenei hagyomány etnikumokon túlnyúló, történeti jellegét. Éleslátóan rögzítette a szájhagyományozás technikájából adódó törvényszerűségeket, még ha a körülményeket némileg mitizálta is. A szokások, ezen belül a tánc meghatározó szerepének felismerése, vagy a román motívumos zene elemzési módszere, melyeknek csíráit román gyűjteményének tanulmányrészében olvashatjuk, máig követendő például szolgálnak. (Vö. Somfai: 18 Bartók tanulmány 291. old.)
Általában is jellemző Bartókra, hogy újabb és újabb ismeretek birtokába jutva mindig igazított korábbi elképzelésein. Legutolsó korszakának tudományos tanulságait már nem igazán vonta le írásban, de személyes megnyilvánulásai, a műveiben felhasznált népzenei idézetek lejegyzésmódja, funkciói, jelentéstartalmai azt sugallják, hogy ösztönszerűen több ismerete volt már a vizsgált anyagról, mint amennyit elegendő objektív kritérium alapján („tudományosan” alátámasztva) közölhetőnek tartott. Azt az „analízist” amelyet – szigorú elvei miatt – az etnomuzikológus nem végezhetett el, megtette intuitív módon a zeneszerző, és eredményeit fel is használta komponáláskor.
|
|
