Sebő Ferenc: A népzenéről (42. rész) – Karsai Zsigmond
Szerkesztő: Fittler Katalin
elhangzott 2010 őszén az MR3-Bartók Rádióban
Dűljön le a botfalvi vár! (Karsai Zsigmond énekel)
Karsai Zsiga bácsit Erdélyből sodorta át a háború Magyarországra és itt lett belőle festőművész. Pécelen lakott feleségével, a hűséges Mária nénivel az Isaszegi út utolsó előtti házában. A Népművészet mestere díj büszke tulajdonosaként arról is elhíresült, hogy dél-erdélyi szülőfalujának, Lőrincrévének összes énekeit, táncait híven megőrizte, ápolta és továbbadta. Házában egymásnak adták az ajtót a népzenekutatók Molnár Istvántól Vargyas Lajoson, Martin Györgyön át Kiss Lajosig. Fáradhatatlanul mondta tollba, magnóra a tudományát, és tanította a mindenkori ifjúságot. A hagyományőrző népművészeti találkozók elmaradhatatlan résztvevője volt énekével táncával. Az igaz, hogy táncához akkoriban még hiányzott a zene. A cigányzenekarok nem tudtak a talpa alá muzsikálni, feldolgozott zenére ő nem tudott táncolni, ezért jobbára a saját füttyére ropta a táncot.
Karsai Zsigmond lőrincrévi tánczenét fütyül
Nem volt túl kényelmes dolog saját füttyre táncolni, ezért nagyon megörült, amikor Halmos Bélával, majd később Székely Leventével eredeti formában játszott lőrincrévi muzsikával álltunk elő. Ettől kezdve számtalan közös fellépésen kísértük, ami jó alkalom volt arra, hogy tanuljunk tőle. Gyakori vendége volt a táncházaknak, a Fővárosi Művelődési Ház nemrég lebontott körtermében épp oly otthonos volt, mint a Kassák klubban. Számtalan bel- és külföldi turnét csináltunk végig együtt, a skandináv államoktól Kanadáig. Ezeket az alkalmakat mindig kihasználtam, hogy gyűjtsek tőle, füttyei, dúdolásai nyomán lassan komoly dallamtár kerekedett ki a régi muzsikások (Nuci, Ámosz, Gergi) repertoárjából. De a legemlékezetesebb találkozások az ő kertjében álló nagy diófa alatt zajlottak, ahol sok jó bort megittunk énekelve és beszélgetve, dalokat, fütyült tánczenéket és történeteket gyűjtögetve. Ilyenkor gyakran összefutottunk Lázár Ervinékkel is, akik Pécelen nyaraltak Ervin édesapjánál, Pista bácsinál. Egy 1988-as Karsai-kiállítás megnyitására írt Lázár Ervin szöveg szeretetteljes képet fest a hagyományápoló festőművész barátról:
Lázár Ervin: Egy Karsai-kiállítás megnyitására (1988), elmondja Sebő Ferenc
Akik ismerik a Szentírásból Pál apostol rómaiakhoz írt levelét, azok tudják, hogy Isten igazságtalan. Mert amikor a szemére hányják, hogy Jákobról és Ézsauról már születésük előtt eldöntötte, hogy egyiküket szeretni fogja, a másikat nem, arra azt válaszolja: „Azon könyörülök, akin akarok, és az iránt vagyok kegyelmes, aki iránt nekem tetszik.” Mindezt azért mondtam el, mert biztos forrásból tudom, hogy 1920 őszén Isten valami melegséget érzett a szíve táján. Miért is örvendezek? – kérdezte a körülötte állóktól, s a szentek karából valaki fölvilágosította: Mert most október 4-én fog megszületni a Karsai gyerek! Az ám, kiáltott az Úr szeretettel, és nekilátott, hogy ajándékokkal halmozza el a majdani újszülöttet.
Legyen szeretetre méltó, jószívű, bámulják őt a nők, legyen tehetsége vonalhoz, színhez, ritmushoz, nótához, tánchoz, legyen összekötőkapocs sok jószándékú ember között, és természetesen ha eljön az ideje, legyen egy hozzá méltó nagyszerű felesége, mert ilyen sok jó tulajdonságot jó feleség nélkül nehezen tud elviselni az ember.
Én most azért állok itt önök előtt, hogy tanúsítsam, ezek a jókívánságok mind megvalósultak. Pécelen, ahol Karsai Zsigmond lakik, pezsgő baráti, szellemi központ alakult ki körülötte, amelybe van szerencsém nekem is beletartozni, s így a saját szememmel láthatom, milyen magától értetődő természetességgel érzi otthon magát nála az iskolázatlan embertől kezdve az egyetemi professzorig, a táncot tanulni vágyó fiataltól a nyugati műgyűjtőig mindenki.
De hát így van ez, ha istenáldotta emberről van szó. Bár ami azt illeti, kis történetemnek az előbb még nem jártam a végére. Mert ennyi jókívánság után Isten még azon is elgondolkodott, hol lássa meg a gyermek a napvilágot. Úgy próbált neki kedveskedni, hogy a meseszép Erdélyt választotta.
Lehet, hogy Isten tévedett?
Hiszen a húszéves fiú kénytelen űzött vadként elmenekülni szülőföldjéről, hogy aztán oda soha többé végleg vissza ne térjen. Azóta is hányszor gondolhatott elfelhősödő homlokkal szülőföldjére, otthon maradt rokonaira, szeretteire. Lehet, hogy inkább átok, mint áldás Erdély szülöttének lenni?
Egyértelmű válasznak itt van ez a kiállítás, amely unikum a maga nemében, hiszen egy a népi kultúrát, a néptáncot belülről ismerő és gyakorló ember fogalmazza meg nekünk kitűnő festményeken szülőföldje iránti ragaszkodását és az egyetemes emberi kultúra elpusztíthatatlanságába vetett hitét.
Lázár Ervint gyakran faggatták, hogy hallott-e a szülőföldjén, a dunántúli Rácegres-pusztán népdalokat. Ilyenkor Ervin azt válaszolta, hogy náluk csak meséltek, de a mese az nem gyerekeknek való. Népdalt csak Karsai Zsigától, meg Sebő Feritől hallott.
Megyek az úton lefelé (Karsai Zsigmond énekel)
Zsiga bácsi sokfelé jártában bő marokkal szórta kincseit. Tánca olyan híressé vált, hogy az ötvenes években a nagytekintélyű koreográfus, Mojszejev is meglátogatta és megpróbálta megtanulni a pontozót. Hogy ez sikerült-e neki azt nem tudom, de koregráfiát készített belőle világhírű együttese számára. Az igazi hírnevet azonban a táncház-mozgalom hozta el számára, amely ráirányította a figyelmet az eredeti falusi táncokra. Kanadában egy néptánc fesztivál Zsiga bácsi táncáról kapta a PONTOZÓ nevet.
Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az az eset, amikor Vikár László magával vitte Japánba, előadásainak illusztrálására. Vikár gyakran járt oda, ezért őt már jól ismerték. Az út előtt jóhiszeműen próbálta megnyugtatni Zsigát, hogy egy cseppet se törődjön azzal, hogy őt nem ismeri ott senki, meglátja nagyon kedves népek a japánok, biztosan jól fogja magát érezni. A hosszú repülőút során az Északi sarkkör tájékán Anchorege-ben át kellett szállniok. Amikor a hatalmas tranzit várón baktattak keresztül, egyszer csak szembejött velük egy ember, és - Vikár teljes megdöbbenésére - már vagy ötven méterről kiabálta: Zsiga bácsi!
Karsai Zsigmond 1920-ban született Lőrincrévén. Dalai táncai az ő legény korának, az ő generációjának emlékei. A Zeneműkiadó Vállalat 1982-ben jelentette meg Kiss Lajos „Lőrincréve népzenéje – Karsai Zsigmond dalai” című könyvét, amely 25 év gyűjtőmunkájának eredményeiből válogatva adta közre Karsai falumonográfiával felérő dalkincsét. A kötetben a szöveges énekek mellett jelentős mennyiségű fütyült – hangszerjátékot utánzó – szövegtelen dallam is helyet kapott. Ez nagyon fontos volt számunkra, mert a Maros menti nagy hagyományú zenekultúra megismerése már nagyon nehézzé vált. Az egykori „hivatásos” előadói, a régi cigányzenész dinasztiák ugyanis rendre kihaltak, s nem maradtak utánuk felvételek. Megüresedett helyeiket az utóbbi évtizedekben kevésbé képzett parasztmuzsikusok töltötték be, akik az örökölt nagy múltú hagyományt egyszerűbb technikai eszközökkel élve mutatták fel számunkra. A most következő pontozót egy ilyen paraszt-muzsikás játssza, a szomszédos Magyarlapádról. Sipos Márton zenekarának rusztikus harmonizálását hallva még Bartók Béla is megnyalta volna a szája szélét.
