|
Sebő Ferenc
A Népművészeti Intézettől a Hagyományok Házáig
Bartók és Kodály már az I. világháború előtt arra törekedett, hogy a magyar népzenét zenei életünk alapjába beépítse; ehhez a népi táncmozgalom is csatlakozott az 1930-as évek elejétől kezdve (Gyöngyös Bokréta). A népművészeti tárgyak felfedezése és divatja már a 19. század utolsó negyedében megindult.
Győrffy István az 1939-ben megjelent „A néphagyomány és a nemzeti művelődés” c. brossúrájában a népzenéről szólva azt javasolta, hogy a népdalt a maga sajátos előadásmódjával együtt kellene tanítani, mégpedig a paraszt énekesek hanglemezen megörökített felvételei alapján. Felhívta a figyelmet a népi hangszerekre, és a hagyományos játékstílus tanítására buzdította a zenetanárokat. Néptáncaink hiteles továbbéltetése érdekében pedig annak módszeres feltárását korszerű hangosfilmes megörökítését sürgette. A háború s az utána bekövetkező változások megakasztották ezt a jól tetőző folyamatot, de a mozgalom részvevői — a katasztrófális társadalmi változások közepette is — minden erejükkel arra törekedtek, hogy a népi kultúrát, a szóban hagyományozott, és a parasztság által megőrzött magyar műveltséget feltárják, és a Kodály, illetve Győrffy által meghirdetett program szerint a korszerű művelődés alapjává tegyék.
Mindebben jelentős hely illette meg a néprajzkutatókat, de nem volt olyan szerv, amely ezt hivatalból támogatta volna. Ilyen szervezet csak 1951-ben alakult meg Népművészeti Intézet néven, amelynek az lett a dolga, hogy az egész amatőr mozgalmat szervezze és irányítsa.
NÉPMŰVÉSZETI INTÉZET
Széll Jenőt nevezték ki igazgatónak. Ő nem sokkal azelőtt jött haza Bukarestből, ahol nagykövet volt, és azért kellett onnan eljönnie, mert nem tartotta be azt a játékszabályt, hogy neki, mint követnek, nem illik a magyarság érdekében szót emelni.
Az új intézet tennivalóit Révai József, a Kommunista Párt akkori ideológusa, a következőképpen értelmezte: „a népdal az kifejezi a nép elégedetlenségét, a nép jobb iránti vágyát, de egy nincs benne a népdalban, a szocializmus eszméje, és ezt nekünk kell belevinni a népművészetbe.” Vagyis: felülről bele kell vinni az új eszmét, de mégis úgy kell tűnnie, mintha a spontán, alulról jövő népi akarat és teremtő képesség megnyilvánulása lenne.
A 9/1951. /1. 6./ M. T. számú rendelet így határozza meg az Intézet feladatát „A szakszervezetekben és a többi tömegszervezetekben egyre szélesedő, kultúrotthonokban kibontakozó kulturális tömegmozgalom művészi irányításának elősegítése.” Ebbe beletartozott a kultúrműsor-füzetek kiadása, néprajzi anyag gyűjtése és visszajuttatása a „kulturális tömegmozgalomhoz”, az „új népdal” és az „új tömegtánc” kialakítása, művészi tehetségek felkutatása. Az 1953. évi munkaterv a Néprajzi Osztály feladatairól ezt írja: „A népet népművészeti alkotásokra inspirálni úgy, hogy egyre tisztábban az új életet, a szocialista mondanivalót tükrözze.”
Arról, hogy ezt sikerült-e megoldani, álljon itt ismét egy idézet, Lontai Sándor, Széll Jenővel, az Intézet igazgatójával — az 1970-es években — készített interjújából:
„[Lontai:] Tehát a népművészet autonóm művészet, nem tartalmazta a szocializmus eszméjét, bizonyos mértékig meg kellett változtatni tartalmában, jellegében.
[Széll:] Igen, ilyesmit elvártak tőlünk. Nem is annyira megváltoztatni, mint azt, hogy gyűjteni olyan népdalokat, amibe már benne van a szocializmus.
[Lontai:] Voltak ilyen népdalok?
[Széll:] Voltak. De aztán kiderült, hogy azt a gyűjtő találta ki.”
Széll Jenő, az új Intézet igazgatójaként nem sokat filozofált ezeken a kérdéseken, hanem a feladatot a maga módján értelmezve sürgősen munkához látott. Igyekezett minél szorosabb kapcsolatot kiépíteni a Néprajzi Múzeummal és az egyetemi néprajz tanszékekkel. Kitűnő képességű és lelkes munkatársakat válogatott maga köré, s így azonnal jó légkör alakult ki az intézetben.
A szerteágazó amatőr tevékenységek irányítására (amatőr táncosok, színjátszók, bábosok) a legkiválóbb fiatal szakembereket foglalkoztatta. A bábjátékos osztály vezetője Szilágyi Dezső lett, a későbbi Bábszínház igazgatója. A F. Rácz Kálmán vezetésével megalakult irodalmi szerkesztőségben olyan szerkesztők dolgoztak, mint Mándi Iván. A kortársak békés szigetként emlegetik, mert A Színjátszók Könyvtára című sorozat menedéket és munkalehetőséget nyújtott egy sor olyan kvalitású írónak, mint Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula.
De az igazán komolyan vett, nagy feladat Muharay Elemérre hárult, aki a Néprajzi Osztály vezetőjeként úgy értelmezte feladatát, hogy a mozgalomnak kell eredeti matériát, táncokat, zenéket gyűjteni és azt minél szélesebb körben hozzáférhetővé tenni. Olyan fiatal és kezdő munkatársai voltak, mint Martin György, vagy Pesovár Ernő. Nagyarányú, kollektív gyűjtőmunka indult be. Domokos Pál Péter beszámolójából tudjuk, hogy Sárpilis népzenéjének tanulmányozásakor Kurtág György ifjú népzenegyűjtő készítette elő a „komplex brigád” útját. A népzenegyűjtést Kerényi György végezte, Kertész Gyula vette magnetofonra a kijelölt anyagot. Filmfelvevő Erdős Lajos volt. A táncok koreográfiáját Lugossy Emma, Morvay Péter és Lányi Ágoston jegyezték. Az általános néprajzot Győrffy Györgyné tartotta számon, a díszítő művészet tanulmányozója Gryneuszné volt.
Egy másik alkalommal az Abaúj-megyei Pusztafaluba küldött komplex brigád egy lakodalomnak meghívott vendége volt. A lakodalom minden részletét Szőts István filmezte. A brigádot Muharay Elemér vezette. A népzenei anyagot Kiss Lajos írta fel, (villany hiányában nem készülhetett magnetofon felvétel); az általános néprajzot Katona Imre képviselte; Lőrincze Lajos és Imre Sámuel a nyelvi sajátságokat vette számba. A jelentések szerint a gyűjtőcsoport a falu életének olyan részleteibe látott be, ahová eddig senki el nem juthatott. A Intézet, DPP 1952-es beszámolója szerint, havonként átlag 30 gyűjtő-utat bonyolított le 30 gyűjtőjével. Ez a gyűjtőmunka az 1951-es évben mintegy 4000 népdalt eredményezett.
|
|
