|
Sebő Ferenc: A Népművészeti Intézettől a Hagyományok Házáig / 2
Itt alapozódott meg gyakorlatilag az egész magyar néptánc-kutatás, amely azóta európai hírűvé vált. Széll Jenő minden segítséget megadott nekik. Volt egy szolgálati autója, de azt ő soha nem használta. Azzal a folkloristák jártak vidékre gyűjteni. Ő biztosított pénzt arra is, hogy Szőts István, aki akkor már nem filmezhetett, operatőrként dolgozhasson a néptánc gyűjtéseken. A már minden vonalon lehetetlenné tett Lajtha László is itt kapott támogatást, hogy csoportjával legalább a népzenei gyűjtéseit folytathassa. A híres Pátria sorozat folytatása is itt történt a Corvin téren, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek felvételezésével. A sorozat háború előtt készült darabjait a Népművészeti Intézet utánnyomatta Magyar Néprajzi Hangfelvételek címmel. Martin György visszaemlékezése szerint a csaknem 100 db-ból álló sorozat hanglemezeit darabonként 6,– azaz hat forintért lehetett megvásárolni.
Gyűjtési útmutatókat adtak ki, megjelentették a Néptáncosok Kiskönyvtárát. Tanfolyamokat és összejöveteleket szerveztek. A népzene-, népi tánc-, népi játék-, gyermekjáték-gyűjtők számára rendezett tanfolyamokon a megbeszélendő anyagot népi énekesekkel felvett gramofonlemezről vagy magnetofonról, de legtöbb esetben az eredeti népi énekes, nótafa előadásában hallgathatták; a táncot az eredeti népi táncossal mutatták be, a népi- vagy gyermekjátékot az eredeti játszó csoport bemutatásában tárták a hallgatók elé.
Az Intézet rendezésében folyó arató-, szüreti-, alkotmány- vagy más ünnepeken a helyszínén előkerülő kiváló és fenntartásra érdemesnek nyilvánított népdalokra ott a helyben, maga az eredeti adatközlő tanítja meg az ifjúságot. Így a táncot, a játékot is. Így mind a dallam, mind a tájszó íze eredeti környezetében származik át egyik generációtól a másikra. Nem romlik az éneke a feljegyzőn, a feljegyzést megtanulón és az írásból tanítón, tehát három hibaforráson át. Ez a tanítási mód „alkalmazott népzenei feltárás” néven él és ismeretes.
ARCHIVÁLÁS
Az összegyűjtött anyag rendezését, archiválását és áttekintését is rendkívül fontos feladatnak tartották. Ezért az Intézet tervbe vette, hogy minden egyes dallamot olyan kisebb lapon vesz számba, melyen a népdal első sora kótával, és a dal elemzésével jelenik meg, feltünteti, hogy szövegileg mit, milyen nyelvjárásban tartalmaz, töredék-e, vagy teljes dal; s közli a lelőhelyet, az adatközlő és feljegyző nevét is. E lapok alapján térképen jelölték meg a kérdéses helyet, a kis lapokból pedig népzenei katasztert állítottak össze. A így készült térkép egyszerre mutatta meg a végzett munkát és a tennivalókat.
[...]
A dallamonkénti számbavételnél kiderült, hogy a fonográf-felvételeknél (Vikárnál pl.) a daloknak csak egy-két szakasza került a hengerekre. A többi szöveg Vikár gyorsíró jegyzeteiben, az ismeretlenségben várta sorsát. Már-már elvesztésükkel kellett számolni, amikor az Intézet „népköltészeti kataszter” felállításával rögzítette a rendkívül fontos anyagot. Ezekből a munkálatokból tudtuk meg, hogy a Vikár-féle dalok száma 5000. Itt állították össze az Erdélyi János-féle hagyatékot is, az elkallódottakon kívül 160 gyűjtőtől származó 200 gyűjteményt, az Ethnológiai Adattár 245 különböző falusi gyűjtőjétől származó gyűjteményeket stb. Immár 30.000 -re rúgott a legépelt, kritikai kiadásra váró népdalok, népballadák száma. Világos volt, hogy kizárólagos dallam- és kizárólagos szövegkataszter felállítása cél nélküli munka lenne, mivel a népdalnak egyformán fontos tartozéka a dallam is, a szöveg is. Így kap együtt hangsúlyt mindkét kataszter az Intézet gondozásában.
[...]
KÉPZÉS
Az Intézet, az élet fokozódó igényeinek megfelelő nézenei gyűjtőmunkájának továbbfejlesztése céljából új népzenegyűjtő-nemzedék neveléséről is gondoskodott. A Zeneművészeti Főiskola folklor-tanszakának 4 hallgatóján kívül alkalmat és lehetőséget adott minden fiatal zenésznek, hogy minél közelebbi kapcsolatba kerülhessen az eleven népzenével, itt is szem előtt tartva Kodály Zoltán tanítását, hogy muzsikát csak az írjon, aki népét élő életében, munkája, mulatsága közben látja, hallja, maradéktalanul ismeri.
A karvezető és zeneszerző-tanszak hallgatói közül mintegy 20 fiatalt kapcsolt be a kiküldetésekbe. Ezek közül 10-15 fő állandó munkatársa volt az intézetnek, mely tanulásukat, fejlődésüket tájékoztató előadásokkal, tapasztalatok megbeszélésével tette teljesebbé.
ÁTSZERVEZÉSEK, MEGSZORÍTÁSOK
Mindez 1955-ig tartott, amikor Széll Jenőt leváltották az igazgatóságból. 1956 után pedig fokozatosan átszervezték az Intézetet és Népművelési Intézet néven folytatta munkáját. A volt Népművészeti Intézet hagyományait csökkent mértékben a Népművelési Intézet Táncosztálya folytatta. Ez volt a régi intézetből az egyetlen osztály, amelyik érintetlenül maradt. A hatvanas évek elején minden tánccal és részben a népzenével kapcsolatos érdeklődést is tulajdonképpen ez az osztály szolgált ki. Martin György keserűen emlékezik arra, hogy az intézet átszervezése után 1958-ban, a Patria lemezanyagnak a terjesztését, gondozását az akkori gazdasági vezetőktől szinte ki kellett könyörögni, mert leselejtezve meg akarták semmisíteni. Akkor ő, a táncosztály munkatársaként, több száz lemez gondozásával, terjesztésével is foglalkozott a gazdasági osztály rosszallása mellett. A lemezek így is lassan fogytak. Mindez azt dokumentálja, hogy a népművészet, néptánc, népzene iránti érdeklődés ebben az időben alacsony volt, s az ennek ösztönzésére hivatott Népművelési Intézetben sem sokat törődtek vele.
A táncosztálynak persze továbbra is az volt a feladata, hogy a néptáncmozgalmat szolgálja ki, ezért lehetett a néptáncgyűjtést tovább folytatni a Népművelési Intézet átszervezése mellett is. A gyűjtés annak érdekében folyt, hogy a mozgalom mindig friss anyaghoz jusson. A koreográfusok mindig vágytak valami újdonságra, olyanra, ami a korábbi ismeretekhez képest újszerű volt. Minden héten volt ún. stúdiófoglalkozás, teljes napos néptánctanulás, ahová az jött el, aki akart. Akkor az emberek még nem fizettek a tanfolyamokért, és olyan anyagra került sor, amilyent a koreográfusok igényeltek. Martin 1958-tól egészen 64-ig, szinte minden héten tanított itt. Örök sérelme volt, hogy a néhány vezető koreográfus a felületesen, félig-meddig elsajátított tudományát igen gyorsan aprópénzre váltotta, és előfordult, hogy a tanítás után két héttel az anyagból már kész volt a koreográfia. Ez egy nagyon gyors, de felületes megismerési folyamat volt, amelynek célja nem a néptánc intenzív „öncélú”, teljes folyamatában való megismerése volt, hanem mindig egy bizonyos, adott koreográfia elkészítéséért végzett rövid távú befektetés. A néptáncoktatók általában kimazsolázták az érdekesnek ítélt mozgásokat, s mindjárt fel is használták. Ennek a generációnak a néptáncismerete rendkívül sokféle anyagot felölelt ugyan, de mélységről nem lehetett beszélni.
1964 végére, a Népművelési Intézet Táncosztálya is megszűnt. A népművészettel való foglalkozás még inkább háttérbe szorult, a filmtár és a gyűjtőmunka átkerült a Tudományos Akadémiára. Volt akkor egy megállapodás a Népművelési Intézet és Kodály Zoltán közt, hogy a mozgalmi igényeket továbbra is kiszolgálják. A Fővárosi Művelődési Házban létrehoztak egy ideig-óráig működő vetítőszolgálatot, mivel az intézet ezt már nem tartotta feladatának.
Ezt követően jóval később, Vásárhelyi László és a Simay Zsuzsa ideje alatt indult meg lassan a korábbi tevékenység felfejlesztése, mely aztán a 70-es évek közepén, Vitányi Ivánnak köszönhetően a beindult Táncház-mozgalommal összekapcsolódva új irányt szabott a hagyományápolás értelmezésének.
|
|
