|
Barvich Iván
Első élményeim a tamburabrácsáról
– avagy kísértet lakik a kultúrban
megjelent a folkMAGazin 2009/2-es számában
Tamburabrácsán 1974 és 1976 között kezdtem el tanulni és játszani a Deszki Szerb Tamburazenekarban. A dolog úgy kezdődött, hogy furulyázni akartam, de nem volt olyan hangolású furulyám, amit a harmonikások szívesen kísértek volna. Az én hangszerem ugyanis esz-alaphangú volt, ők inkább az A-dúr körüli harmóniákban voltak járatosabbak, mivel a tamburások többnyire az ilyen, ún. keresztes hangnemeket használták. Ez eléggé a kedvemet is szegte. Közben a táncegyüttesben több más megoldani való kérdés is felmerült, többek között az, hogy nem volt tamburabrácsás. Olyan kellett volna, aki munkája mellett ráér az együttes próbáin és fellépésein részt venni.
A táncegyüttes (Kud Banat) vezetője, Gyorgyev Milivoj legelőször tamburabőgőre fogott, de aztán fölvetette, hogy menjek el „a Karcsi bácsihoz” és tanuljak meg tamburabrácsázni, mert most erre van szükség. Azért hozzá, mert ő nagyon jól tudott játszani, bármilyen magyar vagy szerb zenét első hallásra lekísért. Persze tudtuk, hogy van valaki a faluban is, aki ismeri ezt a hangszert. Novkov Pérónak hívták. Hangszere nem látszódott réginek, de ahogy húrozta, az régies volt, mivel a mélytől a magas hangok felé haladva Gisz-há-e’-e’ húrokat használt. Kár, hogy akkor nem figyeltem rá eléggé, mert a régi híres deszki együttesben, mely egy nagyobb létszámú szerb tamburazenekar volt, valószínűleg még ilyen hangolású hangszeren játszottak. Ahogy a hangszerére emlékszem, mint sok másikat is, a helybeli nyugdíjas asztalos, Máté András készítette.
Arra is emlékszem, hogy mikor egyszer brácsájáról az e’-e’ húrpárból az egyik leszakadt, legközelebbre oktávval mélyebb húrral pótolta, így lett Gisz-h-E-e’ hangolású a hangszere, aminek így megnőtt a hangterjedelme és húrozási rendszerét is megtartotta, igaz, a magas é’ húrja halkabb lett. Ezzel meg is mutatta a tamburabrácsa hangolásának azokat a korábbi módozatait, melyek megelőzték a ma is alkalmazott E-gisz-h-e’-e’ hangolást, ami pont egy első fokról indított teljes E-dúr akkord. Azt mondták rá, hogy „ingyen van”, mivel a fogólapon semmit sem kellett lefogni. Egy ilyen hangolású brácsának volt mestere a Szegeden élő „Karcsi bácsi”.
Nagy Károly Horgosról származott és 1944 után került Szegedre. Deszkre egy zenésztársával, az énekelni is jól tudó, mohácsi származású Bakonyi (Budzsaklija) József basszprím tamburással járogatott ki ünnepi alkalmakra zenélni. Lakása a szegedi dóm mögött álló szerb templom tornyával szemben álló ház földszintjén volt, ahol a pópa, Nikolásev Zsiván is lakott. Szent Miklós ünnepén, május 22-én ez jól is jött, mert a tamburazenekar már a körmenet alatt az ablaka előtt gyülekezett, aminek párkányát asztalnak lehetett használni. Abrosz volt rajta, azon voltak az italok, meg a sütemények. Ide kerültek az ünnep kellékei, a kalács meg a cukros búza is.
Igazából nem is akartam megtanulni tamburabrácsázni, ugyanis mint már mondtam, furulyázni akartam, de azt vállaltam, hogy találkozom a Karcsi bácsival. Följegyzem a fogásokat, aztán ha lesz egy brácsázni szándékozó jelölt, a jegyzeteimből gyorsan meg fog mindent tanulni.
Akkor még azt hittem, a tamburabrácsán való játék nagyjából egyenlő a fogások elsajátításával és még meg is örültem, hogy így gyorsabban szert tehetek egy kísérőre, s akkor végre furulyázhatok. A jegyzetelésből azonban mégiscsak tanulás lett.
|
|
