|
Barvich Iván: Első élményeim a tamburabrácsáról / 5
A turné
Az 1973-ban frissen újjáalakult deszki szerb együttes számára a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, a „Szávez” turnét szervezett Baranyába 1974 késő tavaszára. Akkoriban mindennek volt valamilyen politikai háttere. A turné az állami nemzetiségi politika része is volt, de egész úton hallgathattam, hogy a Szávezen belül, melyben minden délszláv népcsoport képviselte magát, milyen belső küzdelmek zajlanak. Ezek a vég nélküli történetek egy darabig harci izgalommal töltöttek el, de egy idő után unalmasak lettek. Olyan időszakban éltünk, melyről a nemzetiségi politika bírálói később azt mondták, hogy a teljes asszimiláció felé vezető utat nemzetiségeink dalolva-táncolva teszik meg. Ennek ellenére szívesen zenéltem, ugyanis a kultúra mélyebb dolog, mint a politika. Olyan hatást gyakorol művelőire, amivel meg is jutalmazza őket.
Karcsi bácsi a turnéra nem jött el, ezért komolyan kellett vennem brácsázási feladataimat.
A zenekar tagja volt Novkov Radivoj prímtamburás, Lang János hegedűs, Bakonyi József A-basszprímes, dr. Rusz Márk E-basszprímes, Beláncsity Radován, Rusz Máxó, Jevremov Cvetkó „Cepi” harmonikás. Novkov Radojka és Sévity Máró énekelt és velünk zenélt még Novkov Péró, Adamov Males és Gyukin Milos is. Dékity Márk költő is útitársunk lett.
Megesett, hogy a hosszúra nyúlt próba után a kultúrházban aludtam. Akkoriban kezdtem a tárogatóval is ismerkedni. Egyik éjjel – nem tudtam elaludni – a „Makedonszko devojcse” című közismert dallamot fújtam a csendes falu közepén álló sötét épületben. Visszhangzott tőle a nagyterem, nagyon élveztem. Másnap az egyik gyerek azt a hírt vitte az igazgatónak, hogy „Baj van, mert kísértet lakik a kultúrban!”
Még nem volt jó minőségű tamburám, de ami volt, azt lelkesen vertem. Azért történhetett, hogy mikor már a turné elején voltunk, bementünk Pécsre, id. Boczán Béla hangszerészhez azzal, hogy kellene egy komolyabb brácsa. Többet is mutatott és hosszasan nézegettem őket.
Valóban, érezhetően jobbak voltak, mint az enyém, de lelkesedni valahogy mégsem tudtam.
Aztán elővett egy régebbinek látszó hangszert. Ideadta, közben figyelte, ahogy próbálgatom.
Egy környékbeli zenész cigányé volt, csak javításra adta be. Az úgy szólt, ahogy megálmodtam! Mint az orgona! Szép érett, mély hangja volt. Nem is értettem, mit kell ezen javítani. Pár pillanat múlva azt mondta, hogy kölcsönadja a turnéra. Megörültem. Aggódva meg is kérdeztem, vajon nem fél-e, hogy mint amolyan kezdő, esetleg megkaparom a tetejét a verővel játék közben?
Azt mondta, látja, hogy kezdő vagyok, de a hangszer tetőcsere céljából van nála, ezért akár meg is kaparhatom, nem lesz belőle baj. A turné végeztével azonban nem csak kaparás volt a hangszer tetején, hanem még ki is lyukadt. Mikor ezt a hangszerész meglátta, azt mondta, hogy nagyjából erre számított.
A turnéra sikerült egy furulyás számot is összeállítanom, melyet Jevremov Cvetko kísért harmonikán. Arra még emlékszem, hogy a késes tánc dallamával ért véget és műsorunk egyik sikerszáma lett, de a pálmát természetesen az a szerelmi témájú dal vitte el, melynek refrénje azzal kezdődött, hogy: „Zelene ocsi, bile szu moje”. Ebben a dalban az énekes hölgyeket mindannyian nagy lelkesedéssel kísértük hangszereinken.
A későbbi évek során a tamburabrácsát még sok zenekarban használtam, pl. ÉDOSZ Szeged,
Lautarii, Kolomejka, Zsarátnok, Honvéd. Azt tapasztaltam, hogy akár vonós, vagy pengetős dallamhangszereket kísértem bármely nemzet (magyar, szerb, horvát, román, görög, makedón, vagy bolgár) zenéjében, ez a kísérő hangszer mindenütt helyt tudott állni.
Nagy Károly és a saját zenei pályafutásom között éppen ebben érzek párhuzamot. Mindketten sok nép zenéjét kísértük univerzálisnak tűnő közös hangszerünkön, a tamburabrácsán.
|
|
