|
Barvich Iván: Első élményeim a tamburabrácsáról / 4
Hangolás, húrozás
A tamburazenekaroknál is gyakori volt, hogy először kísérő hangszert adtak a kezdő zenész kezébe (bőgőt, csellót, esetleg brácsát), aki, aztán ha beletanult, lehetett basszprímes, majd prímtamburás, vagy tercprímás. (Hasonló „fejlődéstörténetet” hallhattunk széki prímásokról is.) Karcsi bácsi mesélte, hogy találkozott egy olyan prímással is, aki eredetileg brácsás volt, de már nagyon szeretett volna basszprímezni. Nem volt türelme az idejét kivárni, vagy nem volt pénze hangszert venni és egyre gyakrabban a brácsáján basszprímezett. Végül prímás lett belőle, de addigra már annyira hozzászokott a brács hangolásához, hogy prímtamburáját is tamburabrácsa módjára hangolta, csak egy oktávval magasabbra. Akadt egy-egy olyan prímás is, aki hegedűhangolást használt, mint a nemrég elhunyt Győri Karcsi a Vujicsics Együttesben.
A prímtambura szokásos, mély hangról induló Cisz-fisz-h-e’-e’ hangolásától való eltérés nem volt gyakori, de a hegedűhangolás a mai napig, szinte törvényszerűen, újra és újra felbukkan és ez a jövőben is így lesz. A tamburák húrozása 1945 előtt még nem volt teljesen egységes, voltak zenekarok, mint pl. Szőregen, melyek még minden hangszert egy hanggal lejjebb hangoltak a mai szokásokhoz képest. A prím kettőzött húrja d’-d’ volt és ehhez igazodott a többi hangszer is. Én a tamburabrácsámra az alsó E-húrnak köszörült gitár D-húrt vettem és azt húztam fel E-re, ezt még jól elbírta, a többire pedig citerahúr került. Volt egy elv a citerahúrokra, mely szerint azok számozását általában felezni kellett, de szükség esetén egy számot hozzá lehetett adni. A legmélyebb húr kivétel volt, arra mindig gitárhúrt kellett venni, vagy Pécsről kellett rendelni id. Boczán Bélától, aki maga sodorta őket. (Fia ma is űzi ezt az ipart a tamburakészítés mellett.) Ő készítette a hangszeremet is. 1977-ben fiával együtt részt vett a Budapesti Nemzetközi Vásáron, a vásár után az ott kiállított tamburabrácsát vettem meg tőle.
id. és ifj. Boczán Béla, Barvich Iván, ismeretlen (1977), fotó: Várszegi Gyula
A húrok számozásának felezésétől el lehetett, néha el is kellett térni. Volt olyan hangszer, melynek hosszabb nyaka volt, ezért szakadtak róla a húrok, a rövidebb nyakúak viszont elbírták a kissé vastagabb húrokat is, melyekkel hangosabban szólt a hangszer. Az utóbbiakra érdemes a volt Jugoszláviából ma is érkező, kissé kemény gyári húrokat felszerelni.
Saját tamburabrácsámnál a következő húrok váltak be: Boy elektromos gitár D-t felhúzni E-re, azután Gisz-re 5-ös, h-ra 7-es, a két magas e-re pedig 12-es citerahúr kell. A prímtambura magas e-húrpárjára, (mely éppen egy oktávval van magasabbra hangolva, mint a brácsa magas e-húrpárja), citera 24-es húrt használtak, aztán következtek a brácsáról már ismert húrok, h-nak 12-est, fisz-nek 7-est. Legmélyebb a Cisz, amihez megint csak sodrott húr kell. Kísérleteztem is a tamburák húrozásával. Ha sikerült olyan gitár-, mandolin-, citerahúrokat összeválogatni, melyek nyomása egyenletes, akkor az egész készlet vagy túl puha lett vagy túl kemény. A túlnyomás lefogja a rezgést, a gyenge pedig nem mozgatja meg a tetőt eléggé.
|
|
