|
Barvich Iván: Első élményeim a tamburabrácsáról / 3
Akkordozás
Karcsi bácsi a harmóniákat két csoportba osztotta. Voltak anyahangok és voltak tört-akkordok.
Azt mesélte, hogy a háború előtt a délvidéken gyakoriak voltak az olyan magyarokból álló tamburazenekarok, melyek csak tisztán anyahangból muzsikáltak és az is nagyon szép volt. Ez azt jelentette, hogy nem alkalmaztak szeptimakkordot, sem szűkítettet, se mást, hanem csak tiszta dúr és moll hangzatokat. Viszont a tört-akkordok is szépek, ő maga gyakran használt dúr szeptim akkordokat és szűkítettet is, ritkán bővítettet és egy-két bonyolultabb akkordot is, mint pl. az „e-moll b-szeptim” négyes hangzatot.
Minden dalhoz kellett tudni a megfelelő harmóniákat, de a tamburabrácsázás akkor szép, ha még mozognak is az akkordok. Meg is mutatta, hogyan kell. Elindult a hangszer fejétől, a szemöldöktől a test irányába. Úgy fűzte egymás után a harmóniákat, hogy néha egy oktávot is haladt felfelé, majd a dallamtól függően vagy elindult visszafelé, vagy rögtön az alaphelyzetre ugrott vissza és kezdte elölről. Oktatási célból néha talán túlzott, de akkor nem is gondoltam, hogy játékmódja mögött esetleg az ellentétes irányú szólamvezetés szabályának ösztönös alkalmazása állhat. Gyakran mondta, hogy „Menetelj Iván, menetelj!” és ebben a mondatában valódi zeneelmélet volt, pedig talán nem is hallott az ellenponttanról. Ezt a játékmódot leginkább a magyar zenében lehetett alkalmazni.
Az olyan darabok viszont, mint pl. a Bunyevác legénytánc dallama, vagy a Rokoko (ezeket a horvát számokat akkoriban a deszki szerb együttes is táncolta színpadon), inkább az egyszerűbb, kötött kísérettel hangzanak jobban, a brács alsó fekvéseiben megszólaltatott harmóniákkal, miközben a prímtamburák leggyakrabban a magas fekvésekben mozogtak.
A tamburabrácsa 4 különböző – ebből az egyik kettőzött – húrja egy oktávot fog át: E-gisz-h-e’-e’. Ez nem túl bő hangköz egy kísérő hangszernek. Akkor lehet a legtöbbet kihozni belőle, ha egyrészt ugyanazt az akkordot időnként más-más fekvésben szólaltatjuk meg, továbbá olyan fogásokat alkalmazunk, hogy a harmónia oktávnál nagyobb hangközben terüljön szét.
Hogy ezek közül mikor melyik megoldást alkalmazzuk, abban a dallam mozgásának iránya is számít.
Karcsi bácsi szerette, ha csilingelt a hangszere a magas hangoknál. Ez először meglepett, mert magam számára egy mély, érett hangú, bejátszott hangszerről álmodoztam, de az ő hangszerideálja más volt. Azt mondta, hogy a túl mély hangú hangszer a magasabb fekvésekben lefulladhat. Pont azért nem jó, ha a hangszer teste túl mély, mert akkor nem tudja kidobni a hangot. Egyébként ugyanazon a régi hangszeren játszott, amit az apjától kapott, de az alkatrészeinek fele a javítások miatt már rég kicserélődött.
A horgosi tamburazenekarban a prímás fegyelmet is tartott. Minden zenésznek öltönyben és fehér ingben kellett megjelennie, zenélés közben a széken egyenesen kellett ülni, lábszáraikat pedig X-alakban kellett összefonniuk. Pont így festenek a zenészek a tamburazenekarokról készült régi fényképeken is, de úgy látszik, hogy ez nem csak egy mesterkélt beállítás volt a fénykép kedvéért.
A tanult fegyelem mellett a zenészekben erős mulatozási hajlam volt. Nekem is mondogatta, hogy „Igyad, Iván azt a sört, mert ránk szárad!” Mulatozással kapcsolatos egy másik, szintén tőle hallott történet. Egyik jól sikerült, különösen nagy bevételt hozó lakodalom után Karcsi bácsi zenekara hintót bérelt. „Mintha urak lettünk volna” – mondta. Átkeltek kompon a mohácsi szigetre, ahol a halászcsárdából a vendégeket elzavarták, persze a vendéglőst megfizették, és ott, akkor, csakis ők, a zenészek szórakoztak egy fél napot. Még muzsikáltak is maguknak, épp csak zenekart nem fogadtak.
|
|
