Sebő-együttes

Orbán Ottó

„SE SZŰK, SE BŐ” – MOND FURFANGOS SEBŐ

Csapongás a Népzenei olvasókönyv körül

– Na szépen vagyunk – mondja a nép fia, Figaro, sotto voce – itt jön a hajdú, hogy a harangöntésról nyilatkozzék. – Persze amilyen csavaros eszű borbély ő, egy rendes és nyilvános profesor sevillano, egy barbiere di qualitá, mondhatná azt is: – Itt jön a harangöntő mester, hogy előadja a tömegoszlatás rendőri fortélyait.

Arra utalnánk finoman, hogy már megint belepofázunk valamibe, amiról halvány gőzünk sincs. Elvégre írók volnánk vagy mik.

Kezdésnek nem rossz, csakhogy ez az egész – így – nem igaz. A helyzet ennél sokkal zavarosabb.

Olyan, mint ifjúkorunk legendás kacskaringója az egyetemi diploma körül, melyet köztudomásúlag nem állt módunkban megszerezni. Egyetemen, mondogatjuk azóta is meghitt barátaink körében, nekünk nem tanulni szokásunk, hanem tanítani.

Ez persze meg is látszik rajtam. A zene lejegyzésében például analfabéta vagyok, nem tudok kottát olvasni. Ugyanakkor kevés azt mondanom, hogy a zenével való viszonyom bensőséges. A magam lehetetlen módján a titkairól is tudok valamit. Valahogy úgy vagyok velük, mint az angol nyelvvel és a nyelvtanulással; hajdanában–danában, amikor zöldfülű fordítóként, egy hályogkovács holdkóros biztonságával Chaucert kezdtem fordítani, és természetesen nem tudtam azt, amit a bölcsészkaron még a liftesnéni is tud, hogy a Canterbury meséknek van bőven jegyzetelt, modern szövegkiadása, sőt mai angolra fordított szövegváltozata is. Véres verítéket izzadva a középkori angol szövegből dolgoztam, a szöveghűség szempontjából pocsék eredménnyel, de a mesterségét tanuló költő szemszögéből csöppet sem haszontalanul. Megtanultam valamit, aminek nincs neve; meglestem két nyelvet, az angolt és a franciát, ahogy ifjan és buján szerelmeskednek egymással, nem is szólva a kukkoló harmadikról, az öreg latinról, aki a fáklyát tartotta nekik.

A zenét én a fülemmel tanultam. Ösztönösen; úgy, ahogy a szomjas állat iszik. És tíz, húsz, ki tudja hány év után egyszerre csak arra ébredtem, hogy hallom a különbséget Bach és Schütz, Mozart és Haydn, Sztravinszkij és Schönberg között, hogy előrébb most ne merészkedjem. Érzem a dallam tengerhullámzását, és fölfogom a mozgásában rejlő szabályosságot, melyet valami rejtélyes rajzológép egy kristályszerkezet képében vetít koponyám belső falára.

– Hé, te – kiabál be a pályára egy fölhevült szurkoló –, nincs ezen a földön annál utálatosabb, mint amikor fennkölt hapekok a művészi szépről nyomják a süketet.

– Így igaz, öreg – üvöltöm vissza az amatőrök tépett mezében, csatakosan –, korpázd a bestyét!

– A tiédbe – kiabál be ismételten a pályára ő, mert egy vérbeli szurkoló természetesen nem olvas sem régi, sem új magyar irodalmat, de a külsőnk valamiért bizalomgerjesztőnek tetszhet neki, mert nem dob fejbe egy előtte gondosan fenékig ivott sörösüveggel, ami itt – mármint a sörösüveggel való hajigálódzás – a műkritika legelterjedtebb formája, hanem hagyja, hogy nagy hadarva magyarázatát adjuk viselkedésünknek. Mi, adjuk elő a magunk mentségét, mindössze egy tanulási folyamatra szeretnénk fényt deríteni, méghozzá abból a célból, hogy el tudjuk választani egymástól az elválasztandókat, nevezetesen ösztönös zenei hallásunkat és zenetudományi amatőrködésünket attól a ténytől, hogy mind e közben foglalkozásszerűen űzött szakmánkban, a zenéléssel is rokon, mert szavakkal zenélő költészetben több–kevesebb jártasságra tettünk szert. Vagyis hogy épp azt bátorkodnánk kifejteni, hogy ez az állítólagos rokonság csak az összművészet naiv prófétáinak gyermeteg álma. Úgy rokon szakma e kettő, mint a lepkegyűjtőé meg a bálnavadászé.

A verssel való hosszas bajmolódás kétségkívül nagy segítségemre volt, de a leginkább abban, hogy föl tudjam fogni, menynyire más értéke van e két világban a mégoly hasonló adottságoknak és lehetőségeknek is. Kezdem azzal, hogy lehet valaki a vers abszolút hallású mestere, és ezzel együtt zeneileg süket, mint az ágyú. A kétféle hallás persze rokon természetű, de az egyik nem fötétele a másiknak; ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy a zenei tehetségnek csak egyik, bár fontos része a jól halló fül. A másik – és ez egy olyan tanulság, melynek birtokába kivételesen (rögtön mondom, hogy mi módon) a versírás gyakorlata juttatott – valamiféle matematikai ihletettségű szerkeszteni tudás, mely legalább annyira, ha nem inkább rokon az építészmérnök formaérzékével, mint a költő képzeletével.

Az ütött szöget a fejembe, hogy a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriumai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy–egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merő véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmű; mondhatnánk, Schubert tehetségéből még arra is futja, hogy remekműveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erősítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költők szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetőleg egyszerű alapformára, melyet a későbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze– meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényű, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajó–ja. Ilyenekből ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers–megzenésítéseire.

Rám és zenei Bildungsromanomra mélyen jellemzően hol másutt ment volna végbe az én végső „zeneelméleti” megvilágosodásom, mint Dél–Indiában, egy égető levegőjű, zsúfolt hodályban, egy valamikor réges–régen ezen a vidéken született és azóta itt nemzedékről nemzedékre hagyományozott táncjátékot bámulva. Nem is olyan képtelenség ez, ha jobban belegondolunk. Hiszen idegen voltom következtében külön–külön kellett érzékelnem azt, amit mind a helyi közönség a maga közegében, mind
én a magaméban, az egy kultúra körén belül élők már–már ösztön mélységű rendíthetetlenségével érzünk egynek, a zenét mint a tagolatlan idő fölhasogatásának brutális aktusát, és a körötte–fölötte–benne párálló eszmét, kevésbé fennkölten a szokásból törvénnyé emelt gyakorlatot és (majd, amikor már lesz olyan) az ezt kodifikáló szakirodalrnat.

Akkor, ott, a fullasztó hőségben egy rövid időre minden a maga elemi valóságában mutatkozott meg. Nem beszéltem a helyi közösség nyelvét. Nemcsak azt, amelyik szavakat használ, de azt sem, amelyik mozdulatokat. Így, minden addig szerzett tudásom oltalmától megfosztva, csupasz hajótöröttként kivetve egy szigetre, megtapasztalhattam azt, hogy mit művel a zene az emberrel, ha rászabadul; kandidatúrára készülve úgy mondhatnám, a zene hatásmechanizmusát. A szívem felől tört rám, de ne gondoljunk itt a kaméliás hölgy könnyfacsaró történetére: a szív ez esetben nem jelent sem többet, sem mást, mint egy testünkbe szerelt metronómot, az élő szervezet ritmusát. Ebbe hatol be, ezt zavarja meg, ezt idomítja magához az egy szál dob és a csörgők hangja. Próbáljuk meg visszafogni a lélegzetünket, és megízlelhetjük a halálfélelmet. Elmondhatjuk tehát, hogy a zene egzisztenciánk gyökerénél ragad meg, és olyan erővel, ahogy egyetlen más művészet sem.

Ugyanakkor a szó szoros értelmében ott táncolt a szemem előtt a megelevenedett absztrakció is, melyben minden kéz–láb–tenyér–arc– és szemmozdulatnak rögzített jelentése van – mintegy filmen mutatva azt, hogy a zene – ha „olvasni” is tudjuk, mint itt a terem közönsége a mozdulatokba írt táncbeszédet, mi meg „otthon”, Európában a magunk zenei szabálykönyvének fejezeteit a fúgától a szonátaformáig és az elektronikus hangtömbök zuhogásáig –, lényünket átkarolva egyszerre hat a zsigereinkre és az agyunknak arra a részére, melyben az elméleti matematika leglégiesebb fölismerései is teremnek. A vers ehhez képest egynemű jelenség, egy vödör kútvíz, mellyel minden különösebb teketória nélkül nyakon öntjük a nyájas olvasót. A hirtelen jött zuhany vödörnyi vízözöne az agyunkon át hatol belénk, ott kell belénk hatolnia, csak úgy szívódhat föl még az érzékeinkbe is, mert még a leghevesebb indulattól ösztökélve sem szabadulhat attól, ami értelmünk felé irányítja, hogy minden csöppnyi elemének szótári jelentése is van.

Ha zene és költészet rokonok, mert valamiképp azok, hát így; egymásnak legföljebb unokatestvérei. Az pedig, hogy nekem van fülem mindkettőhöz, a sors szeszélye; a zene iránti fogékonyságom afféle hatodik ujj, nem igazi tehetség, vagy ha igen, csak ahhoz (ami persze nem kevés), hogy szinte mindenfajta zenének jó hallgatója legyek.

Egy autodidakta művészeti gondolkodó, aki itt előadta magát.

Azzal a céllal persze, hogy meggyőzze hallgatóságát, van némi köze a tárgyhoz, melyről véleményt nyilvánít, hiszen a sors föntebb említett szeszélye folytán magányos műkedvelőként ő is ott bóklászott, ahol hivatását követve a népzene minden rendű és rangú kutatója, élet és zene határterületén.