Sebő-együttes

Orbán Ottó – „Se szűk, se bő” – mond Furfangos Sebő / 2

Kevés ingoványosabb terület van annál, mely századunk magyar szellemi életének azt a bizonyos tiszta forrását körülveszi. A Cantata profana szövegét mondó Bartók hangjának tompa ezüstjén persze semmi sem ejthet foltot, de a születésekor tündökletesnek tetsző eszmét önjelölt örökösei gyakran kompromittálták. Nem mintha az eszme maga bizonyult volna hiú reményekben dúskáló évszázadunk egyik ködös téveszméjének. Azt a fordulatot, melyet Bartók és Kodály vitt végbe a század elején – első pillantásra még úgy is látszhatott, hogy csak a zenében –, ma sincs okunk más jelzővel illetni, mint a történelmivel. Soha gyakorlatiasabb utópiát, mint Kodály látomása az iskolai énekórákon zeneértővé növekvő nemzedékekről. Meghonosodása a mai Japánban ékesen bizonyítja e zenepedagógiai modell működőképességét. Az utópisztikus elem nem is magában a modellben rejtőzött, hanem a körülményekben. Abban, ahogy Okatootáiában bevezetik a tanügyi reformokat. Abban, ahogy ugyanitt a hajlékony eszmét, e rugalmas kaszapengét merev jelszóvá egyenesítik. Kodály programja – a lényegére csupaszítva – az volt, hogy tanuljuk meg a magunk zenei anyanyelvét, és jobb magyarokként jobban fogjuk érteni még Palestrinát és Debussyt is. Programjának e második pontja nem röpiratokban van megfogalmazva, hanem a zenéjébe van belekomponálva; találomra említem itt a Jézus és a kufárokat meg a Nyári estét, említhetnék éppen más műveket is.

Nem ilyen nyugati dekadenciával fertőzött lélek korunk vakbuzgó mozgalmára, aki a szellem végső, nagy ütközetéhez toboroz sereget, és akinek be nem áll a szája Bartókról és Kodályról, bár meghitt körben már őket is egy kissé túlhaladottnak ítéli, szavajárása szerint nem elég „autentikusnak” a zongorakíséretes népdalföldolgozásaikkal. Szerinte a tennivalónk világos, forradalmas lélekkel fejest kell ugranunk a népdalba, népköltészetbe, népművészetbe, és kész. Az, hogy mit mond erről a tősgyökeres szamárságról a tudományos földolgozás során a feladat bonyolultsága által szerénységre intett kutató és – szavak nélkül – a föntebb említett két mester életműve, nem tudja a jelszavak Savonarolájának lelkét fölkavarni: akadémiai papírgaluskát ő nem fogyaszt, koncertre ő nem jár, nagyobb dolgokra van ő elhivatva, botfülét hegyezi szorgosan, hogy meghallja vele a jövő hívó szavát.

Ezen a háborúk dúlta vidéken bukkan föl a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül egy húszas éveiben járó, jó fülű mérnökhallgató, aki szereti a zenét, házilagosan még műveli is. Fegyverzete egy szál hegedű meg a szemüvege mögött csillogó, kíváncsi tekintete.

A népzenére kíváncsi. Gondolom, az történt vele is, ami – mutatis mutandis – velem. Torkon ragadta és kéjesen fojtogatni kezdte egy indázó dallam vagy valami vad ritmus, épp csak ezt az utóbbit nem nyitott tenyérrel verték egy cserépdob bőrén, mint az a dobos, akit én hallottam Dél–Indiában, hanem a vonót táncoltatva húzták a húrokon, mint a falusi hegedűsük mifelénk. Mármint ott, ahol el nem dobták még a népszokást ruhástul, a hegedűt vonóstul.

Soha züllésre finomabban, rejtettebben, ravaszabbul csábító körülményeket. A fiatalember személyében egy áttetszően naiv Jókai–hős közelít a magát szilárd földnek álcázó láp felé.

A politika és a közélet rohad a hazugságtól. A viszonylagos jólét viszonylagos szabadságában elpuhult hatalomnak égető szüksége lenne valamiféle erkölcsi legitimációra, egy eszmére, mely a hatalságra valódi vonzerőt gyakorol. A népművészetet ugyan gyanús terepnek véli, minthogy nem tudhatja előre, meddig tart a hegedűszó, és hol kezdődik a politikai szembenállás, de bízik nagy találmányában, a gumibotokkal szavatolt konszolidációban, elvtársak, és mint Piroskára a farkas, mosolyogni kezd erre a szép szál Feri gyerekre. Vidéki fiú a kuravanegyedben, elemzi a helyzetet belső használatra szánt jelentésében a szupertitkos szakértői csoport, észre sem veszi, hogy mi történik vele: hogy előbb a magasba hajítja, majd csöndben alááll, elkapja és sokak által megtapasztalt ölébe gyűri a minden hájjal megkent, éltes madám, a KISZ. Egy ilyen helyes fiú egy országossá szélesedő mozgalom élén, gondolja ez, ér annyit. mint egy jól lecsapolható mocsár.

És ez csak egy a veszélyek közül.

A hol népinek, hol nemzetinek mondott, és mindkét gondolat jegyeit magán viselő, legföljebb korszakonként hol ezt, hol azt az indíttatását inkább hangsúlyozó eszmeáramlatnak, mely ez idő tájt, mint a korai kereszténység a katakombákba, obskúrus vitakörök félhomályába kényszerül visszahúzódni, nem kevésbé égető szüksége volna egy legális mozgalom kereteire, melyek között előbújhatna a napvilágra; és ha már az égést hoztuk szóba, a nagy nyilvánosságra mint huzatra, hogy a hamu alatt (izzó parázs lángta lobbanhasson. Részéről tehát az a veszély fenyeget, hogy a táncházi muzsikus helyett a lázas tekintetű ideológia fogja kezébe a vonót, egy teljes életformaváltáshoz húzva a talpalávalót, egy újabb utópiát idézve a századunkban eddig megbukottak helyére, semmivel sem megalapozottabbat, mintha a rockzenétől várnánk a választ a modern civilizáció létkérdéseire. A művelődési ház táncházzá varázsolt nagy termének pódiumán hegedülő, egykori mérnökhallgató előtt egy a hivatalosnál előkelőbb karrier lehetősége is megnyílik, a prófétáé és az ellenzéki értelmiségié, aki hegedülve vezeti népét a jövő egyetemes táncházába, egy olyan világba, ahol a néphagyomány ismét napi gyakorlattá válván, az embernek a fogyasztói társadalom által végzetesen megzavart lelki egyensúlya végre–valahára helyreáll.

A kis ország értelmiségi köreiben egy közismert kéjgyilkos grasszál, az aránytalanság, és szinte egyre megy, hogy mikor melyik álruháját viseli, a sikerét–e vagy a sikertelenségét.

Az igazi veszély mégsem ő. Az igazi veszély, Buñuel zsebéból lopjuk ki a meghatározást, a vágy titokzatos tárgya, a mérnökhallgató zarándokútjának áhított célja, a szédítő sokértelműség kristálypalotája, maga a népzene.

Mert körülmények ide, csábítás oda, ki ne látná – és most nem félünk Ady hangjáig fölcsavarni az erősítő gombját –, hogy szent, nagy vállalkozás a leletmentőé, melyhez igenis kell valamennyi megszállottság is. Ki ne borzongana meg annak a szakadéknak a partján, mely a Cantata profana zenéjében nyílik meg előttünk. Igenis varázsszavak és bűbájosság. Szédítően mély kút az, melybe bámulunk. Igenis zaj és mozgalom, ha nem megy másképp. Igenis menteni a menthetőt mindenáron, hisz látnivaló, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Miért ne lenne tiszta a lelkiismerete annak, aki egy ilyen ügy szolgálatába szegődik? Miért fogná vissza őszinte lelkesedését? Mitől fogna gyanút? És mire gyanakodna?

Sebő nagy mutatványa, hogy egész lényét az ügynek ajánlva is tudott mértéket tartani. És csakugyan a fél országot híva táncba s táncoltatva meg a szónak mindkét értelmében, előbb csak az egy szál hegedűjével, utóbb már mindenféle ravaszdi tekerő–habaró–vakaró–kavaróval (és persze többekkel egy csapatban, akiket itt csak jelzésképpen említünk meg: kezdetben Halmos Bélával duóban, majd a többi bandataggal kiegészülve együttesként [zárójel a zárójelben: a Sebővel sokáig szinte összenőtt Halmos semmivel sem kevésbé karizmatikus alakja a népzenei ujjáéledésnek, mint Sebő; épp csak a vele történtek már egy másik történet]), nem az ötlött az eszébe, hogy milyen nagy ember is ő, hanem az, hogy a saját igényességével mérve milyen kevéssé ért ahhoz, amit művel.

Azt hiszem, ő az egyedüli, akinek az állami díj osztásakor azt írták a neve mellé az újságban, hogy főiskolai hallgató, mert Halmos neve mellett, akivel a díjat megosztva kapták, egy rendes, felnőtthöz illő foglalkozás volt föltüntetve: az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Tudtommal Állami–díjas gólya a díj történetében csak egy volt, ő, Sebő Ferenc zeneakadémista. Első éves hallgató a zenetudományi tanszakon, ahová pódiumsikerek és filmszerepek után beült a hozzá képest gyerekek közé tanulni.

Egy Jókai–regény hőse századunk második felében.