Sebő-együttes

Orbán Ottó – „Se szűk, se bő” – mond Furfangos Sebő / 3

Sebő Ferenc könyve, a Népzenei olvasókönyv első látásra az, aminek a címe mondja. Hasznos ismeretek és olvasásra való szövegek gyűjteménye, egy tudományos igényeket is kielégítő, mégis elsősorban a tájékozódni kívánókat segítő, jól szerkesztett kézikönyv. Használható tankönyvnek is, ha a szükség úgy hozza, de olvashatjuk egy karosszékben, puszta kedvtelésből, a magunk épülésére is. Ettől azonban még nem kéne elmosolyodnunk.

Márpedig ezt tesszük.

Sebő könyve nem egyszerűen egy olvasható nyelven megírt ismeretterjesztő munka. Mondhatnánk, a könyv szerkezetébe rejtett önportré. A könyv tankönyvnek indul, aztán egyszerre csak kinövi a ruháját. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy fölsoroljuk a könyv első felének beszédes fejezetcímeit: A népzene. A magyarországi népzenekutatás, A magyar népzene, Magyar népdalstílusok, Énekes népszokások, Tánczene, Revival és táncház, Népzenei kiadványok. A címek híven mutatják, hogy Sebő illemtudó emberként elindul a fogalmak tisztázásával, aztán rátér a magyar kérdéskörre, és rögtön belebonyolódik, mert bele kell, hogy bonyolódjék a stíluselemzés, valamint a népdalok osztályozásának egymással össze is függő meg külön is kezelendő problémagubancába. A fogalmi tisztázás– logikusan, mondhatnám, nagyvonalúan – egy bibliográfiába torkollik, ahogy majd a könyv egésze is a dallampéldák lemezkatalógusába – magától értetődően a tudománynak egy olyan területén, ahol a kutatás nélkülözhetetlen eszköze a sáros bakancs is. Csak előtte még ezzel a sáros bakancsunkkal bejárjuk a könyv második felén magasodó Olvasmányok nevű hegység gerincét és ormait. Bartók, Kodály, Lajtha, Járdányi, Rajeczky, Dobszay, Martin és Sebő saját maga – e hiányos fölsorolás is jelzi, miféle és mekkora hátországa van vándorhegedűsünk tudományának.

Mosolyognunk pedig azon kell, hogy az eszmék emberében lakik egy kulcsait csörgető, józan gazdasszony is; a könyv szerkezete szinte bájjal mutatja, hogy kertős lelkülerű szerzőnk hogy kényszerül pusztán szakmai becsületességből folyton menny és föld között röpködni. Mintha a középkor egy köztudottan ritkaságszámba menő, fényes napjára virradtunk volna, jobb kéz felől a katedrálisok átszellemült, göndör kőszentjei, balra meg a Carmina Burana kocsmáról kocsmára járó, énekük ritmusát a kocsmaasztalon döngető, részeg deákjai. Magán a könyvön persze semmi okunk mosolyogni. Sebőt jól megírt, megválogatott és megszerkesztett anyagának fölhajtóereje példaszerűen emeli a tárgya körül burjánzó babonaság fölé. Tudja és mondja, hogy a népzene, kötődjék bár művészeten belül és kívűl ezer más dologhoz is, mindenek előtt zene – mítoszként, zene mivoltát mellékes körülménynek tekintve tisztességgel nem tárgyalható.

Last but not least, Sebő könyve nem csak minőségileg elsőrangú, de a számsorban elfoglalt helyét tekintve is első a maga nemében. Bármilyen hihetetlen, így igaz: a népzene körül tudósi életművek tornyosulnak, de olyan útbaigazító kézikönyv, amilyen a Népzenei olvasókönyv mindmáig nem létezett. Gyanítom, nem járok messze az igazságtól, ha Sebő amatőr pályakezdését sejtem mint ihletforrást az egész vállalkozás mögött. Akkoriban tapasztalhatta, miközben – kezdetben legalábbis – ő éppúgy a fülére hagyatkozva próbált tájékozodni, mint én, hogy a szaktudomány és a balladai homály közt, ott, ahol a művelt közönség köznapi ismereteinek és az ezeket gyarapító könyveknek lenniük kéne, és ahol ő a fogódzót keresi, nincs semmi.

Leginkább példa értékűnek mégsem a könyv – még egy magamfajta műkedvelő számára is nyilvánvaló – szakmai erényeit érzem, hanem a puszta tényt, hogy a kilencvenes években, miközben a hazai értelmiség java leginkább egymás fojtogatásával volt elfoglalva, szerzőnk szöveget válogatott, könyvet szerkesztett, írt. Szájtépés helyett tette a dolgát.

Reménykedjünk?

Gyűjtőkörútján Furfangos Sebő, minthogy épp ott estvéledett rá, megállott a Magyar Tudományos Akadémia előtt.

Benyit, hát uramfia, ott ül peckesen mind a százhúsz Akadémikusz, mint a verebek a sürgönydróton.

– Aztán azt tudják–e kendtek – kérdi tőlük Furfangos Sebő –, hogy miben egyezik a jó asszony meg a jó csizma?

Nem tudta biz azt egyikük se.

– Hát abban, hogy se szűk, se bő – mond Furfangos Sebő –, hanem épp passzentos.

No támadt erre haddelhadd, de még milyen! Ahány Akadémikusz, mind egymás szavába prelegált, deklamált, kandidált, doktorált, delegált.
– Akkor hát… izé… ez egy igazi… egy hamisítatlan… népi… na, minek is mondják?

Észre sem vették, hogy Furfangos Sebő fürgén kipattan az útra, és indul tovább.

Ment a zsákjába csillagfényt gyűjteni.

1994