Sebő-együttes

Abkarovits Endre

Az első táncházi zenekar megalapításától a nép kultúra megőrzését szolgáló intézmények tudományos és művészeti irányításáig

Beszélgetés Sebő Ferenccel

Népzenészeinkkel folytatott beszégetéseimet általában azzal szoktam kezdeni, hogy arról tudakozódok, hogy az általában városi gyökerű fiatalok annak idején milyen hatásra kezdtek el paraszti népzenével foglalkozni. Az eddigi riportalanyok között sok volt a klasszikus zenei előtanulmányok után a komolyzene területéről érkezett zenész, míg mások a játékot iskolai képzés nélkül, autodidakta módon sajátították el, vagy a zenélés más területeiről, például a rockzene világából érkeztek. Te melyik csoporthoz tartozol?

Teljesen városi környezetben nőttem fel Székesfehérváron. Klasszikus zenét tanultam a helybeli zeneiskolában, zongorát, csellót, összhangzattant, szolfést, zenetörténetet, kamarazenét.

Ismert az az egyetemista tábori élményetek, ami arra késztetett titeket, hogy a magyar népzenével kezdjetek foglalkozni. Eleinte (a „Röpülj páva” idején) még gitárral kísértétek az éneket, ami vegyes reakciókat váltott ki.

Sokan gondolták úgy, hogy a népzenéhez nem illik a gitár, ami akkor a divatos popzene hangszerének számított. Vargyas Lajos az MTA Népzenekutató Csoportjának igazgatója ezzel nem értett egyet, s ezért behívott bennünket egy alkalommal a csoportba, s valamennyi munkatárs előtt eljátszatta velünk a teljes repertoárt. „Na, most szóljatok hozzá, ne az újságokban!” mondta meglepődött kollegáinak, s attól kezdve határozott támogatást éreztünk magunk mögött, nem számított már jópofaságnak bennünket szapulni.

Úgy tudom, Martin György lakásán találkoztatok először hangszeres népzenével, akkortájt, mikor 1970-ben befejeztétek építészmérnöki ntanulmányitokat.

A „Tou-O igaztalan halála” 25. színházbeli bemutatójának a környékén történt. Ezt a középkori kínai darabot nekem kellett zenével kísérnem, s én ezt egy jászárokszállási citerával oldottam meg, melyet Mózer Zolitól kaptam egy Eötvös kollégiumi muzsikálás jutalmaként. A citerán végrehajtott bűvészkedéseim fölkeltették Vikár László figyelmét, aki nézőként szóvá tette, hogy ez olyasmi, mint amit a gyimesi csángók művelnek a gardonnal, tudok-e róla. Én természetesen nem tudta semmit, de érdekelt a dolog. Informálisan kiderült, hogyha eredeti népzenét akarunk hallgatni, annak csak egyetlen módja van, el kell menni a tánckutató Martin Györgyhöz a lakására. Így is történt. Ő aztán rakta fel egyik szalagot a másik után, hogy kedvet csináljon nekünk hozzá. Nem mondta, hogy ezt még nem publikálta, hogy várjuk meg a Népzene Tára 98-ik kötetét, nem. Odaadta a szalagokat, hogy másoljuk át. Ez történt. Megadta a zenészek címeit, és rábeszélt, hogy menjünk el hozzájuk saját tapasztalatokat gyűjteni. A gyűjtés eredményét viszont bekasszírozta, és elhelyezte az akadémiai gyűjteményben, mint csereanyagot.

Kezdetben még a hangszerek beszerzése, hangolása, a játék megtanulása is probléma lehetett. Hogy zajlott ez? Volt-e segítség vagy csak korábbi komolyzenei tanulmányok segítségével autodidakta módon történt a hangszeres népzene játszásának elsajátítása? Hogy sikerült olyan gyorsan arra a szintre eljutni, hogy ’72-ben már a Bartók kísérőzenekara lehettetek?

A Rádióban hallottam egy Sárosi Bálint előadásban először széki zenét, a „Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék” kezdetű Lassút, zenekari kiísérettel. Rábeszéltem Bélát, hogy tanuljuk meg. Ő úgyis hegedült már (klasszikus zenét), én meg gitárral próbálkoztam utánozni a kíséretet. Kissé csörömpölős volt, de kezdetnek megtette. Nagy sikereket arattunk vele a színházban, klubokban, házibulikon. De aztán egyre jobban zavart, hogy az eredeti vonószene harmónium-szerű karakterét ennyire elvesztettem, ezért rászántam magam, hogy megtanulok brácsázni. Béla kerített egy kiszuperált brácsát az egyetemi zenekarból, átszereltük háromhúrosra, és megkezdődött a tanulás. A lelkesedés szárnyakat adott, mert hamarosan már közönség előtt is bemutattuk. Egy alkalommal (azt hiszem a Népfrontban játszottunk a Belgrád rakparton – ma kisgazdaszékház), egy kis alacsony emberke jött oda hozzánk, és bemutatkozott: „Bárdos Lajos vagyok! Mondja fiatalember, hogy tudták ezt megtanulni. Mi nem hittük el Lajthának, hogy ez lehetséges.”

Mikor voltak az első magyarországi ill. erdélyi találkozások parasztzenészekkel? Mikor kezdtetek szisztematikusan gyűjteni?

Első alkalommal még könyvtár-építész koromban találkoztam élő formában a népzenével, Méhkeréken. A Könyvtártudományi és Módszertani Központ munkatársaként hivatalból ellenőriztük főnökömmel Szente Ferenccel a méhkeréki nemzetiségi könyvtárt. S itt ütköztünk bele a János napi köszöntőkbe, melyeket Kovács Tivadar ’Dele’ akkor még házról házra járva teljesített, a leghagyományosabb módon. Aztán nem sokkal ezután meghívást kaptam Kallós Zoltántól egy alsótöki lakodalomba, a Mezőségen. Oda már felkészülten, köklcsönkért magnetofonnal mentem. A lakodalomban az öreg Csoma muzsikált, a kidei prímás, akitől Járdányi Pál is gyűjtött. Ez a kirándulás emlékezetes volt számomra, már azért is, mert a munkahelyemen 3 napra kértem szabadságot, de mikor Zolti bácsi ezt meghallota, már az állomáson közölte, hogy arról szó sem lehet, és ott marasztott vagy két hétre. Gyalogosan vágtunk át a hegyeken, s végigjártuk a környékbeli legizgalmasabb falvakat.

A négy amatőr együttes első táncháza (1972. V. 6.), a Bartók Együttesnek a táncházmozgalom elindításában játszott szerepe, a Kassák Klubban beindított első rendszeres táncház, az FMH kezdeti rendezvényei viszonylag gyakori témái a megemlékezéseknek. De a mozgalom beindulásának és kezdeti időszakának számos mozzanatára már a szereplők egy része is csak hézagosan vagy ellentmondásosan tud visszaemlékezni. Vannak-e olyan általánosan elterjedt tévhitek, amiket szükségesnek tartanál eloszlatni?

A Táncház ötlete a Bihari együttes táncosaiban merült fel, akik frissen megélt széki élményeiket akarták megosztani másik három táncegyüttessel, egy zártkörű rendezvény keretében. A Liszt Ferenc téri könyvesbolt klubhelységében széki ruhába öltöztek, és pálinkával, nagyméretű Korniss-fotóval fogadták a meghívott vendégeket. A bemutatandó széki táncokhoz élő zene is kellett, és akkor ezt rajtunk kívül még senki nem tudta szolgáltatni. Így kerültünk mi oda Halmos Bélával.
Mikor aztán a nagy sikerre való tekintettel fölmerült az ismételt megrendezés igénye, kiderült, hogy az utcáról is sokan be szerettek volna jönni, és szívesen eltanulták volna az ott látott táncokat. A szervező lelkes Lajosék viszont világosan tudták, hogy Magyarországon gyülekezési tilalom van, ezért eszükbe sem jutott a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tenni a rendezvényt. Klubtagságiról beszélgettek, ami kizárhatná, hogy „akárki” bejöhessen ide... Erre mi azt mondtuk, hogy épp azt szeretnénk a magunk részéről, ha akárki bejöhetne, akkor volna kedvünk feláldozni az időnket, ha ez szélesebb kört érint, s ezen kívül akkor, ha ezzel összefüggően megszervezzük a tánctanítást is.
Mivel e két kérdésben nem tudtunk megegyezni, a Bartók Együttes táncosaival összefogva elvonultunk egy másik helyszínre Táncházat szervezni az általunk, s Martin György által is jónak tartott feltételekkel. Ez a Fővárosi Művelődési Ház körterme volt, amely addig az Illés együttes klubja volt, és ahol Bródy meghívására már bemutatkoztunk egyszer. Mivel épp igazgatóváltás volt, és a 25. Színház igazgatója, Gyurkó László vette át itt is az irányítást, hozzá fordultam segítségért. Ő aggályait fejezte ki egyfajta nacionalista veszély miatt, de mikor magamra vállatam az ebből származó felelősséget, odaadta a termet. Így indult be az első, valódi Táncház, nyitott kapukkal, nagy tömegekkel, és táncoktatással, mely az össztánc előtt fél órával, „előtáncház” néven, a bartókos táncosok közreműködésével, Litkei Pista irányításával zajlott. (Ez persze azt feltételezte, hogy a Bartók együttesben Tímár Sándor az egész társaságnak megtanította kötetlen, párostánc formában az egész széki táncrendet.)