főoldal főoldal  
megjelent lemezeink a ládafia az együttes koncertek
   
 

Barvich Iván: A moldvai dobolásról / 2


Szerintem akkor sem tilos új hangszert használni népzenék előadásához, ha annak előzménye addig nem volt (pl. szaxofon), utána majd eldönthetjük, hogy ami létrejött, mennyire tekinthető a hagyomány folytatásának, amire persze kell, hogy törekedjünk. A hagyomány bővítése a dob esetében sikeresen történt meg.

Olyan zenéről meg nem tudok, mely az idők múlásával ne változott volna valamennyit.
Ha eljönne egy olyan kor, mikor a most népzeneként ismert zenei anyagot a városi táncházas népzenészek vinnék tovább, akkor még kevésbé lesznek kizárhatók a változások. A megőrzés mellett a kísérletezés nem zárható ki. Más kérdés, hogy annak eredményeit nem kell kizárólagossá tenni!

Vajon mi lesz az új, még nem tudhatjuk, de most is egy változás kellős közepén vagyunk. Amit legkönnyebben el lehet képzelni az az, hogy a hangszerjáték átlagos színvonala továbbra is folyamatosan emelkedni fog a népzenei iskoláknak és most már az akadémiai képzésnek is köszönhetően és először a hangszerek technikai lehetőségeit fogjuk még jobban megismerni és kiaknázni.

Úgy látom, hogy a játékmód terén a dob esetén konkrétan is egy jelentős változás küszöbére értünk. A népi hangszerek – mint tudjuk – zenei célszerszámok.
Ilyen a moldvai kavál is és ahány vidék, annyi változata alakult ki a furulyának és ilyen a dob is.
Az apró eltéréseket az emléktárgy vásárlója nem veszi észre, de a zenésznek ebben van a lényeg, mert aprónak tűnő részleteken múlik, hogy el tudja-e rajta játszani az adott tájegység zenéjét.

Itt van tehát nekünk a kétfenekű dob, mely valószínűleg az ókorban elképesztően innovatív műszaki újításnak számított. Az, hogy kitalálták, hogy egy hengerre szemben egy másik bőr is kifeszíthető, magával hozta a dobolás technikájának forradalmát is, mely során kialakult a bunkóval-pálcával való zenélés.

Ilyen dobokat látni a csángó táncházakban is, azonban a forradalmi játékmód nélkül. Alkalmazzák a mély-magas hang ritmusos ellentétét, de ezt még nem tudták pálcával igazán kontrasztossá tenni, bár így is nagyon hatásos. Legtöbbször egy vékonyabb dobverőt használnak a bunkó mellett, vagy egy ágdarabot – az egyéni változatok száma végtelen.

A valódi pálcahang pótlására idővel egyre többen használják a dobra szerelt cintányért, vagy kolompot, amit egy ideig bottal, vagy erre a célra rendszeresített csavarhúzóval vernek, hogy színesítsék a hangzást, majd újra a bőrt ütik mindkét verővel. Mindezekből látható, hogy keveredik a dob-cintányéros és a bunkó-pálcás játékmód Egy időben magam is szívesen vettem részt ebben.

Úgy tudjuk, hogy Moldvában tűzoltózenekari dobot vettek eleinte használatba, de a bunkó-pálcás játákmódhoz való látható ragaszkodás arra utal, hogy a  táncházas hangszer előképe nem kizárólag a fúvószenekari dob lehetett, hanem a balkánon ma ismert kétfenekű dob is, ami lehet a bolgár tapan, vagy ahhoz hasonló török davul, esetleg makedón dob, de legalábbis azok megszólaltatási módja mindenképpen példa volt. Arra a kérdésre, hogy vajon hogyan találkozott a tűzoltódob a bunkó-pálcás technikával, azt válaszolnám: a zenészek fejében, amikor távol szülőföldjüktől összekombinálták az otthon látottakat és kísérletet tettek a két játékmód egyesítésére. A zene erejét számomra az sem kisebbítené, ha a pálcás technika forrását a magyarországi balkáni táncházakban kellene keresni. Végül is szabadok vagyunk, játszhatunk dobbal, vagy anélkül is, de – a viták eredményétől függetlenül – ami létrejött, azt már őrizzük meg!

előzővisszakövetkező
  FooldalImpresszumSzervezőknekE-mail
E-mail