Sebő-együttes

Abkarovits Endre - Táncházi portrék / 3

A Magyar Állami Népi Együttesnek mikor lettél a művészeti vezetője? Mennyire ért váratlanul ez a megbízatás? Milyen irányban akartad fejleszteni az együttes tevékenységét? Az, hogy most nagyobb hangsúlyt fektet a közművelődési funkcióra, a kárpát-medencei, magyarországi fellépésekre az mennyire a te elképzeléseidnek a folyománya?

1996 végén kerültem az együtteshez, Serfőző Sándor erőteljes kapacitálásának eredményeképpen. Eredetileg felkérésre, a Művészeti tanács tagjaként vázoltam fel az Állami Népi Együttes számára egyfajta jövőképet. Aztán szavamon fogtak. Az együttes ugyanis a teljes érdektelenség folytán a megszűnés szélén állt. Mint egy együttesnek a sok közül, nemigen volt jövője. Ezért úgy gondoltam, hogy „nemzeti intézményi” rangját kell tartalommal megtölteni. Erre ugyanis csak olyan intézmény tarthat számot, amely a meglévő színházi tevékenység mellett valami plusz szolgáltatást is nyújt is a társadalom számára.
A hagyományőrzés már harminc éve igényelt egy ilyen lehetőséget. A táncházmozgalom, s a Tímár-pedagógia pedig remekül előkészítette a terepet bel- és külföldön. Olyan tömegeket mozdított meg és állított maga mögé, amire az „Éneklő Ifjúság” kórusmozgalma óta nem volt példa. Ezért, amikor helyzetbe kerültem úgy éreztem, hogy most már ideje meglépni a hetvenes évek óta fontolgatott lépéseket. Így alakult ki a Hagyományok Háza gondolata, a 30 év tapasztalataiból. Ez mentette meg a táncegyüttest is, s tette lehetővé, hogy művészileg is megújuljon.
Ehhez főleg anyagi segítségre volt szükség, mert szellemiekben nem volt hiány. Anélkül, hogy túlzottan leegyszerüsítenénk a dolgot, mégiscsak arról volt szó, hogy az együttesnek annyi pénze sem volt, hogy eljusson a belföldi fellépéseire. Külföldi meghívói vállalták ezeket a költségeket is, így az Állami Népi Együttes piaci körülmények között is megállta a helyét Amerikától Kínáig. 1989 után csökkent az érdeklődés a kelet-európaiak iránt. s ez bizony hullámvölgyet okoz ma is. A jól bevált, de húsz év alatt kissé megkopott műsorokat nehezebb eladni, ezért erőteljesebb hang- és stílusváltásra volt szükség. A többféle műsortípus meghonosításával együtt jelentkező művészi megújulás meghozta gyümölcsét ezen a téren is.
Azt mondom tehát, hogy szemforgató dolog fejére olvasni egy együttesnek, hogy nem preferálja a belföldi vagy Kárpát-medencei turnékat, amikor az a helyzet, hogy ilyen irányból nincs piac, nincs fizetőképes kereslet, csupán állami támogatásból lehet elindulni. Azt a kevés támogatást pedig, ami ilyen célra juthat a jobban lobbizgató, ám alacsonyabb művészi színvonalú társulatok halászgatják el egymás orra elől.

Milyen az együttes repertoárja? A hagyományos táncokból felépített színpadi produkciók és az egyéb táncházi produkciók milyen arányban vannak?

Úgy gondolom, hogy a hagyományok kiértékelésének új, történeti alapokra helyezése már közmegegyezés tárgya. Ez gazdagabb lehetőségeket is kínál a szellemi hagyaték továbbfejlesztésére, mintha egy kinevezett korszak stílusát erőltetnénk mai imázsként a közönségre. A magyar kultúra minden századának hagyatéka a mi örökségünk, s a mai nemzedéknek ebből a teljes választékból kell az együttes mai arculatát kialakítani. Az örökölt nyelvezet életképességét színpadunkon több műfaj is bizonyítja:
1. Autentikus táncokat megjelenítő életképek (pl. Széki táncok, Hármas Tánctükör)
2. Histórikus zene és tánc (Táncos Magyarok)
3. Vásári komédia (Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi)
5. Dramatikus táncszínház (Menyegző, Örmény legenda)
6. Látványos tánckoncertek (Naplegenda)

Én sok szempontból fontosnak tartom az ír példát, bár ők egy sor dolgot másképp értelmeznek, a népzene nem pont azt jelenti ott, mint nálunk, hangszerek, táncok, stb. tekintetében ők sokkal lazább értelemben veszik a „népi” dolgokat. De az, ahogy nemzeti kultúrájukat ápolják, ahogy terjesztik, ahogy abból szórakoztató ipart csináltak, az – ha nem is fenntartás nélkül – tetszik. A mi népi kultúránk minden valószínűség szerint még az övékénél is gazdagabb, de a politika és a média nem hogy pártfogolná: legszívesebben elhallgatná az egészet! Én magam is régóta pártfogolom egy Nemzeti Táncszínház gondolatát, olyan jellegű produkciókkal is, mint a Naplegenda. A Naplegenda mégis vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Miközben nyilvánvalóan van egy sor értékes eleme, attól tartok, hogy összekever egy sor különböző nemzetiségű elemet (pl. balkáni jellegű zenére magyaros jellegű tánc), mely még a többnyire tájékozatlan magyarországi nézőben is téves elképzeléseket válthat ki nemzeti kultúránkat illetően, nem beszélve a külföldiekről. Indokolatlannak tartod az aggodalmakat?

Magyarország számára földrajzi fekvésénél fogva adott, hogy a Nyugat-Európa számára a Balkán és a keleti területek közvetítője legyen. Ez a politikai-gazdasági távlat komoly lehetőséget nyújt a térség Európába való beilleszkedése számára.

Érdekes módon, ez a régóta kiaknázatlan szerepvállalás eddig csak a táncházmozgalomban valósult meg. Igaz, eddig méltatlanul kevés szó esett erről, de ez a mozgalom a 70-es évek óta a különböző etnikumok békés egymás mellett élését szorgalmazta, hagyományainak összefüggéseit hangsúlyozta ösztönösen is. A budapesti fiatalok szórakozóhelyeit végigjárva az egész keleti-déli térség kultúrájának spontán összefoglalását tapasztalhatjuk (Magyar, görög, bolgár, délszláv, moldvai táncházak mellett a színpadi produkciók témái, stb.), a napi politikai gyászos tapasztalatokkal tökéletes ellentétben. Ezt ideje lenne már végre tudatosítani, és nagyobb hírveréssel az ország arculatának jobbítására felhasználni.Vagy annyira szégyelnivaló az, hogy az egész térségnek példát, jó példát mutatunk? (Ebben látom a MÉDIA felelősségét is, ha lehet ezt egyáltalán így fogalmazni, mert úgy tűnik, ez sem választható el az általános társadalmi helyzettől. Mindenkinek olyan médiája van, amilyet megérdemel. Sajnos. A falusi muzsikusok is mindig azt játszották, amit a közösség megkövetelt tőlük).
Tehát nem értem a kérdésnek azt a részét, hogy mi válthat ki téves elképzeléseket bárkiből is, „nemzeti” kultúránkat illetően? Minden kor a jelenben alakítja ki a rá jellemzó képet. Magyarország nem egy falu. Pedig egy falu hagyományai is milyen rétegzettek, korok, korosztályok szerint. De így van ez a nagyobb régiókban is, nyelvektől függetlenül. A Kárpát-medence abba régióba esik, ahol a legkülönbözőbb történeti hátterű európai hagyatékok találkoznak össze és keverednek el egymással. Itt jelen vannak még az európai Középkor lánctáncai karikázó, héjsza, dudálás formájában, de megtelepedtek az európai Újkor páros táncai is, mint a páros vonulós kettős jártatója, vagy a páros ugrós, forgatós táncok, a haditáncokból alakult szóló férfitáncok, a legényes majd az új, a verbunk, melynek a neve sem magyar (Werbung = németül hirdetés, toborzás), vagy a belőle kialakult páros csárdások stb.
Most melyiktől vagyunk ma magyarok? Nem attól talán, hogy ezt így egyben vagyunk képesek látni? Hogy a teljes hagyatékról tudomásunk van? Mindegyik táncdivat jött valahonnan, sohasem ebben rejlett a magyar kultúra egyedisége, hanem abban, ahogy a befogadott elemeket kezelte, hogyan használta. Attól lenne hiteles a magyar kultúra ábrázolása, ha ezt a palettát erőszakkal letörölnénk, és csak az „Ábi-bábi”-t hagynánk meg, mert egyesek véletlenségből csak ennyit ismernek magyar táncnak? Lemondjunk egy teljes könyvtárnyi tudományról, mert vannak, akik csak egy könyvet olvastak, azt is képregény formájában?
Nem. Én azt hiszem, hogy az a (teljes történelmi hagyatékot) szintetizáló, békés szemlélet, amely a mi fiatalságunkat a 70-es évek óta, s immár 30 éve jellemzi, sokkal jobban tükrözi a valóságot, mint a saját hagyomány ismeretének teljes hiányából fakadó türelmetlenség, és a politikailag felszított nyelvhisztéria, amelytől ennek az egész Kelet-Európai régiónak jó lenne már megszabadulnia, saját jól felfogott egzisztenciális érdekében.
És az íreket én is jó példának tartom, mindenestől. Nem aggályoskodnak, nem köpködnek, nem szelektálnak, nem öncsonkítanak tudatlanul, hanem az európai hagyomány náluk összegyúródott szeletét teljes mellhosszal, nagy öntudattal, és minden műfajban képviselik. S hogy még üzletet is csinálnak belőle? Csak gratulálni tudok nekik. És azt kívánom, hogy nekünk is legyen ennyi eszünk.